Mert megnéztem azt a facebookon keringő kisfilmet, hogy miért vagyunk elbaltázva generáció-ügyileg, és csak pipálgattam a meghatározott pontokat. Mese nincs, Y generációs vagyok, és függő. Aczél Dóra írása.

Ezzel az érzülettel indulok neki, feltankolva azzal, hogy márpedig én meg fogom cáfolni, én aztán étterembe nem fogom előszedni a telefont, nem fogok szabad időkben pötyörészni, és esküszöm, hogy a villamoson ülve inkább a szép nagyvárosi tájat szemlélem, az emberek tekintetét fogom keresni, és püpübecsszó, hogy türelmes leszek, és megküzdök a stresszhelyzetekkel.

Megveszem a vonatjegyet, nem húzom fel nagyon magam azon, hogy az interneten feltüntetett egyetlen ár duplájáért adják, ez is stresszhelyzet, épp itt az alkalom gyakorolni. Elmegyek még tankolni kávé-csokit, nehogy éhen haljak a háromórás úton. Büszke vagyok magamra, azt érzem, hogy időben vagyok.

Rápillantok a telefonomra, csakhogy nem találom. Most jön a basszus-része a dolognak. A telefont a bátyámnál hagytam.

Előveszem a józan eszem, felteszem a kérdést: kibírom telefon nélkül? Nem. Ezt most tényleg nem. Offline térképet töltöttem le reggel, hogy Bécsben el tudjak igazodni, elmentettem azoknak a telefonszámát, akiket hívnom kell, hacsak nem akarok az út szélén maradni, és ezeket a számokat fejből nem tudom. Kell a telefon. Csakhogy hogyan szerezzem vissza? Nincs idő hazamenni, a bátyám telefonszámát sem tudom fejből. Kérjek meg valakit, hogy adja ide a telefonját, hogy hívjak róla egy külföldi számot, azaz az enyémet? Nem, ezt most – akármilyen nagy is a csáberőm –,  nem fogom tudni időben kivitelezni.

Telefonfülke: vajon létezik még ilyesmi? Az információnál azt mondják, hogy van. Egyetlen működik az ötből, a többinek csak a hűlt helye.  Dobom a pénzt be bőszen, beakad, kétszer is, rájövök, hogy egy hajcsattal tudom csak kipiszkálni. Nyeli a pénzt, nem dobja vissza az elhasználatlan száz- és kétszázforintosakat.

Leizzadok, imádkozom, kérem Istent, hogy most ne játsszon, ez nem vicces. Egyszercsak elfogadja, kicseng a saját telefonom, bátyám felveszi.

Van még fél óra vonatindulásig, ő ivott egy csomót, nem tud vezetni, de megoldja. Menjek a keleti bal oldalára, oda fog érkezni.

Várás. Önnyugtatás. Meg fog oldódni. Nem fog elkésni, fel fogok tudni ülni a vonatra, telefonnal.

És valóban. Puszi-puszi, vigyázz magadra.

Y-os vagyok.  De nem csak én, a világom is az. Kell nekem a telefon. De egyvalami azért borzasztóan izgalmas volt ebben a helyzetben: stresszeltem, és tudtam gondolkodni, meg tudtam oldani a helyzetet. Van még remény, sorstársak!

Aczél Dóra

dora

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ