Kép: illusztráció

Egy gyerekkel se könnyű az élet, hát akkor hárommal? Fel lehet-e erre készülni? Lehet-e élvezni minden pillanatát, vagy időnként bele is lehet savanyodni? Eszter írása.

Amíg még nem született meg harmadik gyermekünk, folyton kérdezgették: És, felkészültél már? Válaszképpen sejtelmesen mosolyogtam, éreztetve, hogy menni fog.

Jelentem, a háromgyermekességre nem lehet eléggé felkészülni. A fehér éjszakákra, arra, hogy a négyéves fiunk napközben a lábunkat öleli, mint a fatörzset, kicsi lányunk viszont minden alkalmat megragad, hogy elmenjen otthonról, hogy a fiunk minden reggel megpróbál belebújni egy csecsemőrugdalózóba, lányunk meg maga után vonszolja egyik pólómat, amibe legalább egyszer már beleizzadtam, és ha elveszik tőle, kétségbeesetten visít: Hol az anyám?!

Helytállni, azt lehet: vonszolni a nagyfiunkat, zokszó nélkül szemétbe tenni a szétrepedt rugdalózót, felemelni a kislányunkat, csendesen szólni: Itt vagyok. Ugyanilyen nyugodtan földretenni, amikor rúgkapálni kezd, szinte undorral sikítva, hogy: Nem teee, hanem a zöld anyám! Zöld anyát megkeresni, közben nem eljátszadozni a gondolattal, hogy valami jó mesterember igazán szerelhetne lányunkra egy hangtompítót.

Büszke  vagyok, hogy az öt hét alatt egyszer sem járt el a kezem… vagyis ez a múlté. Mármint a büszkeségem. Fiam nemrég valami rossz fát tett a tűzre. Rárontottam, mint a szélvihar, megfogtam a vállát. Hogy tehettél ilyet? Szégyelld magad! – sziszegtem. Ekkor a rémült szempár tükrében megláttam valakit. Egy gonosz szipirtyó pislogott szembe velem meglepetten. Hiszen ez én vagyok – hőköltem hátra.

Azóta nem keresem a magyarázatot, miért fél kisfiam újabban a boszorkánytól.

Aznap nem hagyott nyugodni egy gondolat. Amikor sikerült elaltatnom mindhárom gyermekemet, odasettenkedtem a tükör elé. Jaj, ne, elkezdődött! Ez a szomor-ránc a szám szögletében, ez a tompaság a szemben. Csak egy dolgot jelenthet. Átváltozom. Lassanként Savanyú Anyu leszek! Savanyú Anyu, vagy a rövidség kedvéért Savanyu, aki minden nőben ott lakik, bérel egy szobácskát, és általában a háttérben  marad. Az idő múlásával egyre erősebb lesz, de csak ritkán győz… Ám én most rohamosan azzá válok. Ez borzasztó!

Savanyu ráncigálja a gyermekeit az utcán, soha nem áll meg velük grimaszolni a kirakatüvegben. Olyanokat mond, hogy majd meglátod, mit kapsz otthon, vagy alig várom, hogy óvodába menj, ne én kelljen altassalak.

Nem azért ad gyermekeire gumicsizmát, hogy kedvükre dagonyázhassanak a pocsolyában, hanem azért, hogy ne legyen vizes a zoknijuk. Savanyunál mindig készen van egy ugyemegmondtam, nemhallgattálrám. Ezzel kötözi be a frissen lehorzsolt térdet, és még csodálkozik, hogy porontya tovább bömböl. Köszönj szépen a bácsinak! – mondja kisfiának Savanyu, nyomatékul a kezét is megszorítja… Lányát tüllös-tollas ruhácskákba bújtatja, nehogy szabadon rohangálhasson a homokban. A savanyu-ság nem mulatságos. A piacon mindig neki jut a rothadt, az ütődött portéka, a boltban nem adnak vissza pontosan, az autók az ő ruháját fröcskölik fel. A nyaralás is fárasztó: a homok túl forró, a tenger meg… a tenger túl hullámos.

Azért Savanyu is nevet néha. Mindig máson. Szívesen folyamodik a szarkazmushoz, holott annak már nevében is benne van a minősége… Savanyu vitriolját bőven önti házon belül  bárkire. Ha a férje hamarabb érkezik haza, ahelyett, hogy örülne, csak megjegyzi ajakbiggyesztve: Látod, nem vagy pótolhatatlan, tudsz te korábban is jönni… Amikor párja méhészkedni kezd, és lelkendezve újságolja: Képzeld, szívem, már van hét családom! Savanyu nem állja meg, hogy ne bökje ki szárazon: Nyolc. A panasz és a szemrehányás, a sértettség és a fojtott harag mind Savanyu zsoldosai.

Neki nem jók sem a hétköz-, sem a vasár-, sem az ünnepnapjai. És egyáltalán, Savanyunak lenni önmagában rossz…

Idáig jutok a lamentálásban, amikor felsír a pici. Egyből buggyan a tej, a babát mellre teszem, az ütemes kortyolgatásba beleandalodom. Észre sem veszem, mikor jönnek ki a nagyok szobájukból. Felkapaszkodnak mellénk a nagy ágyba. Lomha terpeszben fekszem, ők fejükkel a lábam mellett hevernek. Egy duplavét alkotunk most így négyen. Lábujjaim elmerülnek puha tincseik közt, két kezemmel a picit cirógatom. Hirtelen elszáll minden gondom, nem érdekel már, hogy mi lesz, csak élvezem ezt a duplavézgetést.

Amikor feltápászkodom, nem is sandítok a tükörre. Úgyis tudom, hogy az arcom kisimult, a szemem örül. Nem változtam át Savanyuvá. Még mindig édesanya vagyok.

Sikó-Barabási Eszter

eszter

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ