Játékrontók

0
568

Mostanában mindig ugyanaz a forgatókönyv a gyerekszobában. Egy darabig békésen játszanak, aztán Samu lecsap, amire Sári visítani kezdi: Nem játszom veled!Eszter írása.

Ettől a fiam teljesen kiborul: Hogyhogy nem játszol? Nem érti, panaszra jön, de a húga megmakacsolja magát. És minden alkalommal ugyanúgy tolul bennem a düh a herce-hurcától. Ez az, amit furcsállok, meg azt is, hogy mindig Sárit szidom, szapulom ilyenkor. Ők már régen túltették magukat az eseten, de én még mindig nevelési célzattal támasztom az ajtófélfát… Miért lovallom ennyire bele magam? Az ő ügyük, miért nem bízom rájuk?

Mivel számomra az önreflexió több, mint egy nehezen szótagolható kifejezés, addig kapirgálok a múlt szemétdombján, míg szinte főbekólint az emlék.

Vasárnap van, a húsleves páráján keresztül a rádiókabaré foszlányai szűrődnek a szobába. Testvéremmel elmélyülten játszunk a barbie babákkal. Igaz, hogy az enyém kissé őszül, a húgoménak meg kacska a lába, de gyönyörűek így is. Pont mint a tévében. Húgom egyszer csak jelentőségteljesen rámpillant:

– Mondjuk, hogy az én barbim meghalt.

– Neeeeeeeeeeeeeem, az nem lehet – tiltakozik játékból kicibált énem.

– De, meghalt. Mondjuk leesett a tetőről… – fűzi tovább a gondolatot.

– De ne haljon meg naaa, éppen bálba készültek, egész nap sütöttek-főztek – érvelek egyre kétségbeesettebben.

– Az jó lesz a temetésre – tromfol le egyszerűen. – Nagy temetést szervezünk. Eljön minden baba. Lesz  kalács, pálinka… és sírás – teszi hozzá, és kajánságnak nyoma sincs a hangjában.

Míg én a könnyeimmel küszködve feladom az ellenállást, ő már javában szervezkedik. Nem ismeri az egész ceremóniát, így eleve a koporsóba tétellel kezdjük. Merthogy kerül koporsó is egykettőre. Sebtiben előrángatunk egy régi, fekete műanyag tolltartót. Cipzáros. Belegyömöszöljük a lemeztelenített babát. Tényleg halottnak látszik. A lába nem fér bele. Felsérti a cipzár. Megkarcolódik a karcsú bokája. Szegény barbi! Szörnyű az a kilógó viaszsárga láb. Mintha elnyelte volna valamiféle tolltartószörny. Most emészti.

Az elföldeléssel azonban gondban vagyunk. A harmadik emeleten nehéz temetést rendezni. Vacillálunk kicsit azon, hogy nem kellene-e mondjuk a fikusz tövébe temetni, de a végén elvetjük. Mármint az ötletet. A legsötétebb és a legcsendesebb hely a szobában a szekrény. Odatesszük, beássuk a ruhák alá. Ott majd nem háborgatja senki. Nyugodjék békében.

De ezzel még nincs vége a történetnek. Egy hét múlva barbizhatnékom támad. Mondom a húgomnak, nosza rajta, elő azzal a babával. Ő megrökönyödve, szinte sértetten pillant rám.

– De hiszen pont egy hete halt meg. Nem támad fel. Nem játszhatunk vele.

Következetes maradt a játszmájához, és a baba pár év múlva együtt vándorolt le a többi kinőtt játékunkkal a pincének becézett lomtárba…

Bemegyek a gyerekekhez. Na, mit játsszunk? – kérdem pajkos-hangosan. Magamban pedig bocsánatot kérek tőlük, és azon töprengek, vajon még hány plasztik-kísértettel kell szembesülnöm ahhoz, hogy ne bántsam fölöslegesen a körülöttem élőket?

Sikó-Barabási Eszter

eszter

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ