A dálma

1
471

Emberi történetek, a nyelv szintjén szerveződő folyamatos önmegfigyelések: a lélek rezdüléseit, a test és a tudat válaszreakcióit rögzítő mondatok. Arról, hogy milyenek vagyunk, és milyenek lehetnénk. Ha lenne bennünk együttérzés. És türelem. És irgalom. És szeretet. Ha lenne… Gyéresi Júlia története.

1912 áprilisában elsüllyedt a Titanic, májusban megszületett a nagyanyám. A Titanicot elsüllyeszthetetlennek hitték, én nagyanyámat halhatatlannak. A Carpathia 58 mérföldről vette az SOS jelzést, mégsem tudtak  1517 embert megmenteni. Nagyanyám kilencvenöt évesen hirtelen meghalt, de valószínűleg fölfelé tartó útja során találkozhatott az Istennel, ugyanis tíz percnyi szívhalál múltán magához tért, és mint egy mantrát ismételgette sokszor, sokszor egymás után: még öt percet, még öt percet, még öt percet… Aztán élt még két esztendőt.

Innen tudom: ami Istennek öt perc, az földi embernek két év. Szerintem mindez sok bonyodalom forrása lehetett a világtörténelem folyamán.

Nem szeretnék felelőtlenül elkalandozni, és esetleg téves következtetéseket levonni túl későn érkező felmentő seregekről, kegyelmi levelekről, békefenntartókról, égi és földi tünemények egymást kijátszó szeszélyességéről, nem, nem szeretnék. Nagyanyámról szeretnék mesélni. És a rádióról. Helyesebben kettejük érdekes kapcsolatáról. Tulajdonképpen nem is egyszerű kapcsolat volt az, hanem viszony. Bizalmi viszony.
Nagyanyám nagyon gyanakvó asszony volt, amit nem is csodálok. De a rádiónak hitt. Amit a rádióban mondtak, az számára szent volt. Egy kis faluban született, ott nem volt rádió, ott a hír szóbeszéd útján terjedt, mindennek csak a fele, ha igaz volt, amit egymás szemébe vagy egymás háta mögött mondtak. Az ember gyarló, elkendőzi a tényeket, tudjuk mindannyian. Nagyanyám zsenge gyermekkorát is már a shakespeare-i királydrámák cselvetéseihez hasonlatos történések tették misztikussá. Apja gyenge, beteges ember volt, nagyanyám alig emlékezett rá. Igen ám, de annak bátyja! Alacsony termetű, zömök, átható acélkék tekintetű szívós parasztember. Tetszett neki nagyon az öcs felesége. Annyira tetszett, hogy aztán feleségül is vette a báty halála után. A falut is el kellett hagyniuk. Igen, az emberek beszélnek ezt-azt, aztán vagy igaz, vagy nem.
Először csak a távoli város szélén telepedtek le. Nagyanyám az édes öccse mellé kapott még két kistestvért: egy fiúcskát meg egy kislányt. Kapott pofonokat is, nem is keveset,de ez most nem lényeges a mi történetünk szempontjából. Az ő élete szempontjából viszont mindenképpen az, mert e szigorú és korlátozó nevelési elvnek köszönhetően csak két osztályt járhatott ki, mondván, elég annyi egy leánygyermeknek. Nem hitte el, hogy neki annyi elég lenne, mert a lelke legmélyén érezte, hogy vele igazságtalanság történt. Aztán beköltöztek a városba. Volt dalárda. El lehetett járni otthonról, lehetett sok szép éneket tanulni. Még a Színházi Életbe is bekerült a dalárdisták fényképe, ott állt a kép jobb oldalán az én barna bőrű nagyanyám, komolyan, ahogyan azt a felnőtti lét megkövetelte egy városi kisasszonytól. Hat évig udvarolt neki a környék legszebb fiúja, tisztelte és szerette a tartózkodó, szomorú szemű kis dalárdistát.

Az első csók négy év udvarlás után esett meg, nagyanyám rettenetesen meg is ijedt, ő nem így képzelte el az elsőt.

Drága nagyapám, mert az a szőke hullámos hajú, fehér bőrű fiatalember az én nagyapám lett, Istennek hála, mivel nem rendelkezett semmilyen tapasztalással az erotika terén, a moziból leste el a csók művészetét. Méghozzá Rudolph Valentino A sejk című filmje szolgáltatta merész tettéhez az indítattást. Egyik nyáresti hazakísérés alkalmával a lemenő nap visszatükröződő sugarainak fényében megragadta nagyanyámat, derékon kapta, és mintha hirtelen a földre akarná fektetni, elegáns ívben hátrafeszítette hajlékony testét. Szerencsére hajlékony volt a nagyanyám, mert beláthatatlan kimenetelű baleset is követhette volna a sejtelmes sejket imitáló nagyapám elragadtatott gesztusát! Nagyapám izgatottan nézett szíve jövendőbeli asszonyára, nagyanyám pedig a rémülettől kővé dermedve meredt az ő szolid, de az adott pillanatban fölöttébb furcsán viselkedő jövendőbeli urának arcába. Megtörtént a csók. Aztán nagyapám, saját erején és bátorságán felbuzdulva, elégedetten talpra állította nagyanyámat, és akkor már mindketten tudták: az udvarlás a jegyesség fázisába lépett.
Két év múlva, a második kínai-japán háború kitörése után, összeházasodtak. Kis házacskát kaptak nászajándékként a nagyapám nagyanyjától, szőlő volt a kertben, rózsák az udvaron. Lehetett disznót és baromfit tartani, volt elkerített ól és tyúkudvar, zöld kerítéses, takaros. Rövid időn belül megvásárolták az első rádiókészüléket is, hadd értesüljenek a világ történéseiről. Hatalmas, barna rádió volt fekete szemekkel, alsó fogsorral, barázdált homlokkal. Mint egy istenség, úgy trónolt ez a tiszteletet ébresztő monstrum a nagyapám készítette falhoz erősíthető polcon. Nem lehetett nem hinni neki. Mély, búgó hangon közvetítette a híreket, ritkán sercegett, ritkán ropogott. Igazán minőségi rádiókészülék birtokába jutottak, efelől mindketten meg  voltak győződve. Erőteljesen és tisztán harsant fel a muzsika szigorú homloka alól, riasztó külseje dacára élvezet volt a társaságában időzni.
Nagyanyám, őt hallgatva döbbent rá, hogy vele milyen mélységes igazságtalanság történt, amikor szándékai ellenére abba kellett hagynia iskolai tanulmányait. A dalárda lánykorában a világot jelentette számára, pillanatok alatt megtanult minden dalt, de most ez a rádió! Ez a rádió maga a világmindenség! Az életüket azontúl a rádió határozta meg.

Ha a rádió azt mondta, hogy reggel hét óra van, akkor ahhoz semmilyen kétség nem fért, reggel hét óra volt. Az emberek tévedhetnek, olyan a természetük, figyelmetlenek, de a rádió az készülék, nem ember! És mint ilyen, tévedhetetlen.

Nagyanyám, habár lelkileg erős asszonynak számított, sőt, a környék legigazmondóbb, legkritikusabb elméjének, mégis korán arra kényszerült, legfőképpen egészségi okokból, hogy háztartásbéli legyen. Otthon tevékenykedett hát, etette az állatokat, művelte a kertet, sütött-főzött, és a rádiót hallgatta. És bármilyen terjedelmű híradást, tudósítást, nótát avagy dalt szó szerint visszamondott, elismételt akár aznap, akár a rákövetkező két-három nap bármely időszakában.
Gyakran hallgatta Petőfi Sándor verseit. Abban az időben a leggyakrabban az ő verseit mondták, legalábbis nagyanyám, a maga teljes megfellebbezhetetlenségével, ezt állította. Az ő számára Petőfi Sándor alakja tökéletesen egybeforrt a magyar irodalom fogalmával. Haláláig hitte, hogy minden kortárs költő a Petőfi Sándor verseit másolja újra és újra, hiszen költészete oly időszerű, lehetetlen nála érzőbb módon szavakba önteni világfájdalmat, szerelmet, szabadságvágyat. Amikor első versemet megmutattam neki, csak ennyit kérdezett: Te is Petőfitől másolsz? Beláttam, fölösleges minden kiigazítás.
Amikor édesapám megszületett, úgy tűnt, egy időre feléje fordul nagyanyám minden érdeklődése, és szeretetének haszonélvezőjévé immár egy gőgicsélő, örökké telhetetlen emberi lény válik, és a gombszemű, falra függesztett gigászi szörny háttérbe szorul. Aki ezt hitte, tévedett. Akit egyszer megfertőz a mindig kurrens híranyag, akit lenyűgöz a napi aktualitás, aki a pontosság rabjává lesz, aki minden nap déli harangszókor emeli szájához a leveseskanalat, az már a gyakorlatias mindennapok vendége lehet csupán. Továbbra is minden nap szóról szóra elismételte a munkából hazatérő nagyapámnak a friss híreket, elmondta a másnapra várható időjárást, elénekelte a nap nótáját, elszavalt egy verset, és megágyazott éjszakára. Az apró-cseprő gondok kizökkentették, dühössé tették. Amikor a mellette gombfocizó édesapám egyik gombja széles ívben belerepült a palacsintatésztába, nagyanyám, miközben a rádiót hallgatta, csak ennyit mondott: Remélem, hozzád kerül… Szerencsére hozzá került.
Nagyapám és édesapám is sűrű hallgatásba burkolózott mellette, nem merték zavarni az örökké figyelő, állandóan tanuló, előttük minden nap jelesre vizsgázó múlhatatlan diákot.

Az én jóképű, valamikor szőke fürtű nagyapám nyugdíjazása után sokat sétált, nem akart otthon senkit zavarni, hadd tanuljon nyugodtan a fia az egyetemi előadásaira, az asszony pedig hadd hallgathassa kedvére az új zsebrádiót a rózsalugasban.

Évek múlva, egy szép nyári napon, amikor éppen hazatért egy ölnyi közönséges orbáncfűvel, amelynek virágja is, magjának főzete is kiváló vese- és epebetegségek kezelésére, valamint szív- és ideggyengeség tüneteinek enyhítésére, a depresszió gyógyítására, továbbá gyomor- és bélfekély, magas vérnyomás, emésztési zavarok, alkalmasint külső és belső vérzések kúrálására, hirtelen megszédült, arca eltorzult, bele nyillalt a szíve közepébe, és összeesett. Sírjára tömör kőtömb került, azzal nincs gond, könnyen karban tartható, mondta a prakticitást szem előtt tartó nagyanyám.
De azontúl már soha többé nem ismételgette a világ híreit, sem az időjárás előrejelzéseit. Évtizedek múltán, miután tíz perces halálából visszatért közénk, megjegyezte egy csendes őszi estén, amikor ágyát körül ültük: Ma mondta a rádió, hogy a világon a legnagyobb állat a dálma… Döbbenten hallgattunk.
– Mama, nem a bálna? – kérdeztem, elsőként eszmélve.
– De igen, a dálma.
– Jaj, persze, a dálma – szólalt meg apám.
– Igen, az a legnagyobb – nézett a sötét szőlőlugas irányába nagyanyám -, megmondta a rádió.

MEGOSZTÁS

1 hozzászólás

  1. Szeretem az irásaidat.Mindég találok hozzám szóló részt vagy hasonló eseményt.Köszönöm,hogy megismerhettelek és olvashatom irásaid.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ