Lizával repülni

0
498

Emberi történetek, a nyelv szintjén szerveződő folyamatos önmegfigyelések: a lélek rezdüléseit, a test és a tudat válaszreakcióit rögzítő mondatok. Arról, hogy milyenek vagyunk, és milyenek lehetnénk. Ha lenne bennünk együttérzés. És türelem. És irgalom. És szeretet. Ha lenne… Gyéresi Júlia története.

Bencze Júlia, a kis törékeny, finom modorú öregasszony egy késő nyári reggelen nem ébredt fel többé. Az idősek otthonában érte a halál. Nem látogatta már senki, pedig népes családba született. Csak egy kedves egyetemista lány, Anna, járt be néha hozzá, társalogni. Utoljára 2015 júliusában találkoztak, aztán októberben, amikor kereste, már nem volt ott a neve a szoba ajtaján. Megkérdezte az egyik ápolót, aki hirtelen nem is tudta, kiről van szó. Majd legyintett egyet, és felkiáltott: Hát az mióta meg van már halva!
Anna azt mondta, közzétehetem az egyik beszélgetésüket, biztosan beleegyezne Júlia néni is. ,,Szívünk, míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat.” –  idézte gyakran József Attilát mosolyogva. Szeretett élni, nevetni, dolgozni, mesélni, és szerette Lizát. Legfőképpen Lizát. Senki sem hiszi el önmagáról, hogy egyszer csak nem lesz többé, átcsorog az idő rostáján. Soha senki.

Hogy tűnhet el annyi érzés, emlék, hová lesznek? Előbb-utóbb adat lesz mindenkiből, egy évszám, egy név, egy születési hely, egy kartoték-adat.

,,Bágyon születtem. Bágyi volt Török János is, akit 1854-ben Marosvásárhelyen kivégeztek, a Postaréten. Érettségi után nem főiskola, s nem egyetem, hanem kenyeret kellett keresni. De egész gyermekkoromban jó dolgom volt, jó barátaim voltak. Mikor kislányok voltunk, a délutáni órákban párokban táncoltunk, az alól én sem vontam ki magam. És mikor vasárnap összejöttünk hosszasabban, akkor sokat beszélgettünk, és játszottunk táncos játékokat is. Amikor nagyobbacskák lettünk, konfirmáció után is rendszeresen találkoztunk. Például nagyon szeretem nézni a Fölszállott a pávát. Az egy népzenei tehetségkutató műsor a tévében. Gyakran eszembe jut, hogy olyan másképp viszonyultak a régi emberek egymáshoz, volt összetartás, volt tisztelet.

      Úgy alakult, hogy nem lett saját családom, mert harmincöt évet ledolgoztam, két munkahelyen egyhuzamban, és közben nem lett. Nagy családot akartam, persze… mi öten voltunk testvérek, édesanyámék meg kilencen. Ritka volt, hogy három gyereknél kevesebb legyen. Az egyke nagyon furcsának számított. De hát voltak már akkor is önző emberek, akik arra mentek, hogy a birtok ne menjen szét, maradjon egyben mindenképpen. Na, hát ez nálunk elő se jött.

Volt nekem is nagy szerelmem, persze, szerintem mindenkinek van, de hát azóta is valahányszor rágondolok, tudom, hogy valamiért nem ő volt nekem szánva, és nem én neki.

A legkedvesebb bátyámnak volt a kollégája, és hang alapján szerettünk egymásba, csak akkor még nem tudtuk, hogy ez az. Amikor a bátyámat kerestem telefonon, gyakran ő vette fel, és átadta, ha valamiért nem jöhet, de beszélgettünk pár szót, mindig udvariasan érdeklődött a hogylétem felől, meg az otthoniak után. Aztán egyszer, mikor jött haza a bátyám, ő is azzal a busszal jött, és egy percre leszállt bemutatkozni. Akkor láttam először, csak egy percre, de a telefonos udvariassági beszélgetésekből már úgy éreztem, hogy igazából ismerem. Végül, mikor egybe kellett volna kelnünk, meghalt édesapám, akkor a gyász miatt vártunk. Aztán meg az ő édesanyja halt meg, megint vártunk, és közben lassan elkerültünk egymástól, eltávolodtunk.

      Egy testvérem él otthon a faluban, de sajnos annak olyan a felesége, hogy megszakadt miatta a kapcsolat. Van ilyen. Hihetetlen. Nem ritka eset, hogy férjek és feleségek megváltoztatják az embereket. Egy másik testvérem, a legkedvesebb bátyám, az a drága, komoly fiú sem találta el a házasságot. Egy olyat vett el… soha életében nem dolgozott, jó háziasszony sem volt. Jó családból való volt, de egy nulla. Szenvedett mellette a bátyám, alig találkozhattunk, pedig miatta jöttem át ide. Hát ez van.

      De átéltem én az orosz inváziót is. Emlékszem arra a milliárdos embertömegre. A szovjetek nem a technikájukkal nyerték meg a háborút, hanem a rengeteg emberükkel. Utolérhetetlenek voltak. Hát ottan nemzedékeket neveltek fel, árva gyerekeket, akik azt se tudták, hogy kicsodák, úgy be voltak oltva az eszmével, hogy nem számított nekik más semmi. Sosem felejtem el a lovaikat. A lovakat mindig nagyon szerettem.

      Nekünk is volt két szép lovunk. Volt, igen. De az egyik, aki közel állt a szívemhez, az a csodálatos Liza, akinek annyiszor ültem a hátán…  Imádtuk azt a lovat… nem ilyen keverék volt… hanem lipicai félvér. És vagy hatot vagy hetet csikózott nálunk, és mind a katonaság vette meg. Hát aztán megöregedett, s akkor a végén eladtuk Udvarhelyre, ami tőlünk tizenhét kilométerre volt. Ott volt egy pici tüdőszanatórium, és oda megvették. Hát az a Liza egyedül szántott! Olyan erős állat volt, hogy emlékszem, belekapaszkodtam a kantárjába, s fölemelt. És olyan jámbor állat volt, hogy… és képzeld el, hogy eladtuk, és hát ott… ott neki igen jó dolga volt, jól tartották. Még nem volt olyan nagyon öreg, mert olyan… tizenöt… tizenhat éves lehetett, vagy még annyi se talán. És egyszer egyet gondolt, és hazajött. Otthon voltam, mert én már dolgoztam a postán Udvarhelyen, és hétvégén otthon voltam, sőt, hétközben is lehet, hogy hazamentem, mert éjszakákat is vállaltam. Igen, minél többet… mert akkor utána másfél nap szabad volt, és akkor haza tudtam menni. És kinn voltunk az udvaron, és egyszer csak jön be a kapun nagy röhögve a Liza, aztán kööörbejárt minket, és nééézett, nééézett, hát csak épp meg nem szólalt! Olyan aranyos volt, aztán persze megállt, és akkor édesapám odament – odamentünk mind, és körbesimogattuk! És akkor édesapám megüzente másnap, hogy ne keressék, mert hazajött a Liza, jöjjenek utána, s vigyék el.  Jaj… hát azt… hát azt nem kellett irányítani! Tudta az utat. Hát lement egyedül inni! Tőlünk egy annyira volt az itatóvályú, mintha itt kimennél a kapun, és vagy négy házat mennél, ott volt egy nagy itató. Rengeteg finom friss forrásvíz van a mi falunkban, és hát oda lekísértük, ha lekísértük Lizát, s ő aztán magától jött s ment! Hát mi ott csak gyerekek voltunk vele. Ott a vályúknál még el-elbeszélgetett az állatokkal Liza, meghúzta magát, és csak várta, hogy odamegy valaki, és megkérdezi: menjünk-e haza, Liza? Ha nem, hát akkor ő szépen megindult, és hazajött egyedül. Hát hazajött ő egyedül irányítás nélkül a határról! Felültem – szőrére a hátára -, feltett rá édesapám, és vitt három kilométerről, és tudta az utat. A ló az nagyon… hiába mondják, hogy a kutya mert… mert a szakemberek megállapították, hogy azért a lovak ugyanolyan intelligensek és nagyon tanulékonyak.

Meglátszott, hogy kiscsikó korában került hozzánk, és édesapám nagyon szerette az állatokat – nálunk az ostor csak dísznek volt -, nem szabadott megütni, de nem is kellett.

Képzeld el, hogy az istálló ajtaja nyitva volt, és kiscsirkéket keltettünk tavasszal, két-három tyúk alját is, mert sok majorság volt mindig, mert ugye ott a faluban nem volt húsüzlet! Mindenki tartott magának állatot: disznót, tyúkot. Nem kellett bezárni semmit. De ez azért nem mindenhol volt így! Ez az én kicsi falum tiszta magyar, tiszta székely, tiszta református volt. Csak három katolikus asszony volt, akiket úgy hoztak feleségnek oda. Más senki. De a gyerekeik már nekik is reformátusok lettek! Na, azt akartam mondani, hogy a kiscsirkék amikor kiszabadultak, ugye, az anyjuk alól, már mentek. És bementek a nyitott pajtába, és kapirgáltak. Jött a Liza az ivászatról, bement, és hogy nehogy rájuk lépjen – de komolyan mondom! – a földig lehajtotta a nagy fejét, s a nagy orrával szépen széttaszigálta őket, elpaterolta onnan őket, hogy nehogy rájuk lépjen. Nagyon, nagyon aranyos volt, hát annyit emlegettük mindig, úgy sajnáltuk… csak… már… nem tudtuk használni mert…kollektív gazdaság lett, és akkor úgyis őt is elvették volna. Tehenek is voltak, azokat is elvették, és az összes gazdasági felszerelést, mindent. Úgyhogy… azelőtt megmentettük ettől, hogy ő ne kerüljön oda. Be a nagygazdaságba.

      Imádtam azt a lovat… Mondom, mostanában is, hogy megidézem Lizának a szellemét, fölpattanok rá, és elrepülök valahová!”

Gyéresi Júlia

Gyéresi Júlia impressumhoz

 

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ