Törött üveg

0
457

Emberi történetek, a nyelv szintjén szerveződő folyamatos önmegfigyelések: a lélek rezdüléseit, a test és a tudat válaszreakcióit rögzítő mondatok. Arról, hogy milyenek vagyunk, és milyenek lehetnénk. Ha lenne bennünk együttérzés. És türelem. És irgalom. És szeretet. Ha lenne… Gyéresi Júlia története.

Már megint a piros kesztyűs kéz! Ezt nem lehet elviselni, időről időre megjelenik, olyankor kihagy a lélegzete, mozdulni sem képes, a nyelvén érzi az orvosság keserű ízét, összekuporodva fekszik a takaró alatt, a láza felszökik, és nincs kinek szóljon. Egyedül van a kis házikóban, mindenki otthagyta, elmentek, és újra sürgetően megkocogtatja az üveget a piros kesztyűt viselő kéz. Uramisten, kiáltani kellene, kimászni az ágyból, elrohanni, vissza a táborba, a többiekhez, odabújni valakihez. Egyre fenyegetőbben kopogtat, mindjárt betöri az ablakot. Ne, jaj, ne,  ordítja, és felébred. Csak álmodta, istenem, álom volt. Nem tizenegy éves, hanem negyvenhat. Nem Oltszemen, a pionírtáborban van, hanem otthon, biztonságban, az ágyában. Nagy lármát csaphatott, felébredt a lánya is, a férje is. Megnyugtatják, félálomban botorkálnak az ágyáig, nincs semmi baj, motyogják, egy pohár vizet is kap, és két puszit, egyet a hajára, a másikat a homlokára. Aztán mindketten visszatérnek a szobájukba, holnap talán már nem is emlékeznek az üvöltésére. Nem tud visszaaludni, nem mer.

Hogy képes a tudatalattija még mindig – harmincöt év távlatából is – rettegésben tartani az elméjét? A félelem a legerősebb érzés, ha egyszer befészkelte magát a sejtjeid közé, nem ereszt.

Mennyire kívánkozott abba a táborba! Első alkalommal engedték el olyan messzire a szülei, négyszáz kilométerre. Nagy lány már, azt érezte, megbíznak benne. Mindig rosszul volt utazáskor, de most bizonyítani akart, azért sem hányik az autóbuszban. Egy pár gyerek mindegyre megkérte a sofőrt, hogy álljon meg, vagy pisilniük, vagy pedig hányniuk kellett. Amikor egy-egy sápadt arc elhaladt mellette, elfordította a fejét, kibámult az ablakon. És kibírta, pisilni is csak egyszer szállt le.
A Mikó-kastélyban szállásoltak el huszonhat gyermeket, köztük őt is. Ennek nagyon örvendett – bár kezdetben túlontúl komornak és tiszteletet parancsolónak tűnt a kastély a széles lépcsősorával -, végső soron kiváltság volt ott aludni, és nem valamelyik hálóteremmé átalakított gazdasági épületben. Tizenhárom-tizenhárom vaságy volt mindkét teremben, azonkívül hűvösség és furcsa, áporodott szag. Az ajtótól legtávolabb eső két ágyat foglalták el a barátnőjével, fürgén előre szaladtak. Egy matematika tanárnő volt velük felülvigyázóként, a két lányával. Jókedvű lányok voltak mindannyian, akik a kastélyban összekerültek, sokat nevettek, és későig beszélgettek elalvás előtt a sötétben. Napközben alig tartózkodtak a szobájukban, jó idő volt, nyár, az udvaron játszottak, és különféle kreatív foglalkozásokat szerveztek nekik. A konyhán is kellett segíteni, krumplit pucolni, babot válogatni, asztalt teríteni, ilyesféle foglalatosságok bőven akadtak.
A harmadik napon kezdődött a suttogás arról, hogy a piros kéz éjszaka sorra megkopogtatja a gazdasági épületek alacsonyan fekvő ablakait. A tanárok a reggeli névsorolvasásnál nem mondtak semmit a piros kézről, mindössze annyit jegyeztek meg, hogy ne hallgasson senki semmilyen szóbeszédre. A negyedik napon már futótűzként terjedt a hír: egy fékezhetetlen őrült megszökött a bolondok házából, ő veri az ablakokat éjjel. Mennyire megkönnyebbült, hogy a kastély ablakai olyan magasan állnak, és őket nem háborgathatja a bolond. Volt, aki azt mondta,  nő az illető, volt, aki azt állította, férfi. Az egyik gazdasági épületben elszállásolt lány hisztérikus rohamot kapott, mert az ágya az ablak mellett helyezkedett el, és éjjel az első észlelt neszre felugrott, elemlámpájával pedig szembevilágította a kopogtatót. Nem volt hajlandó beszélni arról, amit látott, állandóan sírt, aztán magába fordult, haza kellett küldeni. A tanárok és a tábor felülvigyázói váltig állították, hogy kitaláció az egész, képzelődött a lány, nincs piros kéz, nincs tábor körül ólálkodó bolond.

Hiába érezte magát biztonságban a kastélyban, mégis félt éjszaka egyedül kimenni a vécére.

Költögette a barátnőjét, aki félálomban azt mondta neki, menj előre, jövök én is, de nem kelt fel.  Mire kiért, lepisilte a pizsamanadrágját. Le kellett vetnie, hideg vízzel kiöblítette, kifacsarta, a szobába visszatérve ráterítette a szekrényajtóra. Vacogva bújt vissza az ágyába, mindenki aludt körülötte. Reggel iszonyodva látta, hogy egy hatalmas svábbogár bújik elő a piszkosszürke paplanhuzat alól, mellőle. Rosszul lett, alig tudott lábra állni. Napközben gyakran leült, nehéznek érezte a fejét, a végtagjait. Mi van veled, Andrea, kérdezte a matematika tanárnő. Nem vagyok jól, mondta, és érezte, amint két oldalról karon fogják, és viszik.
Az orvosi rendelő távol esett a tábortól, legalább fél kilométernyire. Fehérre meszelt,  roskatag kis házikó volt, négy apró helyiségből állt: a rendelőből, a két kis betegszobából és a fürdőből. Megmérték a lázát, 39,2 fokot mutatott a lázmérő. Alig tudott egyenesen ülni a széken, nagyon szédült. Kérem, szóljanak anyukáméknak, hogy beteg vagyok, jöjjenek utánam. Nem lehet,  mondta a magas, vézna nővér. Ezt vedd be – három nagyméretű fehér orvosságot tett a jobb tenyerébe, a baljába meg egy pohár vizet nyomott. Nyeld le, sürgette. Egyszerre akarta lenyelni mindhárom tablettát, de túl szűknek érezte a torkát, öklendezni kezdett. Mit csinálsz, ordított magából kikelve a fehér köpenyes nő, előhúzott a zsebéből egy kanalat, benyúlt a szájába, kivette a gyógyszereket, rátette a kanálra, befogta az orrát, és mélyen lenyomta a torkán. Igyál gyorsan vizet rá, ki ne merd köpni! Most pedig mars az ágyba, egy szót se halljak. Olyan keserű volt a szája íze, annyira megalázottnak érezte magát, legszívesebben eltűnt volna az ágyból, a föld színéről. Csak ne ez a néni maradjon velem éjszakára, félek tőle, folyton ez járt a fejében. Itt van a vacsorád, letett egy tányért a kis vas éjjeliszekrényre: kenyér, margarin és egy kanálnyi lekvár volt rajta. Még nincs este, még világosság van, ezt szerette volna mondani, de hallgatott. Aztán hirtelen megértette: ez a nő most elmegy, ő pedig egyedül marad a betegszobában, teljesen egyedül a kis házban, és jön az éjszaka, jön a piros kéz. Ne tessék elmenni, zokogni kezdett. Ne sírj, még jobban felmegy a lázad! Amikor besötétedik, akkor vedd be ezt a három tablettát teával, és edd meg a kenyeret a dzsemmel. Holnap reggel jön Erzsike, addig rendbe jössz, aludj. És tényleg elment, tényleg magára hagyta, kívülről zörrent a kulcs a zárban.
Mikor rápillantott az ablakra, azt hitte, rosszul lát. Függöny nem volt rajta, és az egyik ablakszem félig kitörött. Szépen, lassan leszállt az éjszaka, a hold megvilágította a törött ablakot, egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Látni akarta a piros kezet, biztos volt benne, hogy megjelenik. Amikor felhők takarták el a holdat, áthatolhatatlannak tűnt a sötétség, rátelepedett a mellkasára. Ágak roppantak az ablak alatt, valami neszezett. Majd újra látta a repedt ablakot, amint a hold fénye visszaverődött rajta.

A testén megdermedt a veríték, lélegezni is alig mert, nehogy zajt csapjon. Rekedt vijjogás hallatszott a távolból, a tábor irányából.

Aztán újra rémisztő lett a csend, és határtalan a feketeség. Később újra előtűnt a hold fénye, kétes és hiábavaló fénye. Így érte a hajnal, ebben a tébolyodott várakozában.
Amikor a másik nővér reggel nyolckor kinyitotta a betegszoba ajtaját, megtorpant. Az ágyban fekvő kislány az ablakot nézte, de volt valami szokatlan a tekintetében, nem emelte rá, hanem csak nézte mereven az ablakot, nem is pislogott. Közelebb ment hozzá, megszólította. Hogy vagy kicsim, kérdezte. A kislány nem válaszolt, de most már megrebbent a szemhéja. Hogy aludtál, kérdezősködött tovább a nővér kedvesen. Nagyon nehezen törtek elő belőle a szavak. Tessék…kérem…tessék…hívni a szüleimet…tessék hívni.
Hét óra múlva már ott voltak mindketten, jöttek aggódva, ölelték, puszilták, ő könnytelenül tűrte. Hazafelé egész úton hányt. Otthon is, a fürdőkádban. Sírni és beszélni még mindig nem volt képes, csak hányni. Vége a gyerekkornak, eszmélt rá, vége. És soha többé nem lesz már biztonságban.

Gyéresi Júlia

Gyéresi Júlia impressumhoz

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ