Bocsáss meg

0
710

Pablo Picasso: Anya gyermekével (1904)

Mindannyiunkban két ellentétes erő küzd egymással: egyikük a lelkiismeretünkkel összhangban működik, a másik ellene szegül. A láthatatlan világ erői – ezek a téren és időn kívüli energia minőségek – lehetővé teszik, hogy változtassunk sorsunkon. Karmánk alakítható, éber tudatunk és tudatalatti vágyaink egyaránt lehetővé teszik. Gyéresi Júlia misztikus története kiegyenlítődésről, szenvedésről, megnyugvásról.

     Amina sokszor hazudott. És nem volt lelkiismeret-furdalása. Megunta, hogy verik, ha igazat mond. Amikor egy vasárnap azt mondta a szüleinek: ma hazakísért egy kedves angyalka, akkora pofont kapott az apjától, hogy elindult az orra vére. Pedig még csak hat éves múlt, és a szomszéd házból, Bolda nénitől igyekezett haza, mikor a fénytestű lény melléje röppent. Azonnal tudta, hogy angyal, pedig még sohasem találkozott eggyel sem.
Az apja mindig otromba volt vele. Soha nem tudta megbocsátani az anyjának, hogy szánalomból maradt vele. Kezdetben hálás volt, aztán amikor a várva várt kisfiú helyett egy kislányt szült neki az asszony, végérvényesen meggyűlölte mindkettőjüket. Először csak szavakkal bántotta őket, aztán a hangja is egyre durvább lett, egyre agresszívebben szólt hozzájuk, és egy napon kíméletlenül nekilökte a feleségét a falnak. A koponyacsont hangos koppanását az asszonyból felszakadó sóhaj kísérte.

Iszonyatos ereje lett az évek során. A megalázott férfiak gyűlölete olyan, mint a melegedő szurok: rád ömlik, és megköt a testeden.

Az elején váratlanul ér, éget, de amint megszilárdul a tested formáját követve, kihűl a szíved is.

      Amina érezte, ahogyan az anyja kiszolgáltatottsága, a napi megszégyenítésekhez idomuló némasága, elsorvasztja az ő életkedvét is. Különös nevét is azért kapta, mert születésekor az anyja – amint megtudta, hogy nem fiút hozott a világra – oldani szerette volna a rá váró megpróbáltatásokat. Ez a német-olasz eredetű szó azt jelentette: védelem. És a kislány ösztönösen védte önmagát a mosolytalan otthona magányába meghátrálva. Keveset beszélt, megadóan visszahúzódott a szobájába.
Az apja egyre többet ivott, egyre brutálisabban viselkedett estéről estére. Napközben alig tartózkodott otthon, az egy órás autóútnyi távolságra lévő húsfeldolgozó üzem gazdasági igazgatója volt. Minden reggel frissen megborotválkozott, keményített, vasalt inget vett magára, nyakkendőt kötött, és erőteljesen szórta magára a fougere illatot. A levendula és a tölgymoha keveréke betöltötte az egész házat. A közvetlen munkatársai és az alkalmazottak így soha nem érezhették rajta az alkohol szagát. A ráháruló feladatokat pedig mindig időben és pontosan elvégezte. Csak megmagyarázhatatlan és váratlan halála döbbentette meg őket, amikor kiderült, hogy elveszítette uralmát a kormány fölött a hazafelé tartó úton, egy csapadékmentes őszi estén. Sietett, hogy végre kitölthesse bosszúját a feleségén és a lányán örömtelen élete miatt. Tudta, hogy nem merik elhagyni őt, és egyébként sincs hová menniük. Misu – a nagydarab és fáradhatatlan mindenes szolga – szemmel tartotta őket. Gyávaságuk és beletörődésük még jobban feltüzelte a férfi indulatait. Mire hazaért, minden este megivott vezetés közben egy üveg bourbon whiskyt.

Amina egy idő után már az anyjától is idegenkedett. Amikor egészen kicsi volt, akkor babusgatta, szeretgette őt édesanyja, de ahogyan egyre
gyakoribbak lettek a kiabálások és a verések, úgy csökkent a fiatal nő érdeklődése kislánya iránt.”

Kifejezéstelen arccal végezte a házimunkát, a konyhakerti kapálást, ritkítást, a lányára csak akkor nézett rá, amikor elébe tette az ételt. – Egyél. – mindig csak ennyit mondott. Amina már az anyja elől is menekült: vagy félrevonult a szobájába, vagy átosont Bolda nénihez.

      Az idős hölgy két tenyerébe fogta az Amina arcát, és hosszasan nézett a szemébe: Kibírod, mert erős vagy. – Amina rendszerint sírva fakadt. – Sírj csak. Amíg sírni tudsz, van még benned vágy arra, hogy megváltoztasd a sorsodat.

     A kislány Bolda néninél megnyugodott, a körmét sem rágta. Sebes, gyulladt ujjait az idős asszony egy pár csepp mirhaolajjal megkente, és közben halkan beszélt hozzá: Azért rágod a körmödet, mert elfojtod magadban a haragot. Nem mondhatod el senkinek, hogy mennyire bánt téged az, ami otthon történik. Inkább önmagadnak okozol fájdalmat. Édesanyád nem kellene tovább tűrjön. Beszéljek vele? – Amina megrémült, hevesen tiltakozott. – Nem értem – beszélt tovább Bolda néni gyengéd hangon -, nem értem, hogy miért akar élete végéig áldozat maradni. Ismertem az édesanyját, a nagyanyádat, a barátnőm volt. Messze földről érkezett ide, gyalog jött, egyedül, a mi udvarunkon esett össze. Nem tudott tovább menni a kimerültségtől. Befogadtuk. A kislányát, édesanyádat, itt szülte meg nálunk. Mi neveltük fel. Nagyanyád nem beszélt, csak sóhajtozott. A sóhajával teremtett kapcsolatot velünk. Pedig tudom, hogy nem volt néma. Ha beszívta a levegőt, akkor azt jelezte, hogy feszült, nyugtalan, nem érti a kialakult helyzetet. Ha kifújta a levegőt, akkor tudtuk, hogy megnyugodott, elégedett. – Anya is ezt csinálja – szólalt meg Amina. – És mi lett a sóhajtozó nénivel? – Egy napon eltűnt. Édesanyád annyi idős lehetett, mint te most. Nem tudom, mi lett vele. A kislányát otthagyta nekünk. Felneveltük, férjhez adtuk, többet nem tehettünk. – De Bolda néni, akkor miért nem tetszenek soha beszélgetni? Miért? – Nem tudom, drágám. Haragszik rám. Amikor édesapád beleszeretett, én azt mondtam neki, jó ember, becsülje meg. Tudtam, hogy nem szereti. Hozzáment, de tőlem eltávolodott. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Én nem akartam neki rosszat. – Bolda néni elfordult.

Amina érezte, hogy sír. Aznap ő is sírva aludt el, nyugtalanul forgolódott.

Álmában fehér fényt látott. A fényből kivált egy női alak, egészen közel ment Aminához, és az arcába hajolt – Oprosti mi.[1] – suttogta – Oprosti mi, moja mala deklica.[2]
Amina reggel, miután az apja autóba ült, és elhajtott, lement a konyhába. Az anyja jobb orcája vörös volt, kerülte a lánya tekintetét. Amina az asztalhoz ült, várt. Anyja eléje tolta a vajas-mézes kenyeret, letette a tányér mellé a bögre tejet is. – Egyél. – mondta – Oprosti mi. – szólalt meg Amina – Oprosti mi, moja mala deklica. – Lassan ráemelte tekintetét az anyjára. Azt látta, hogy az anyja megtántorodik, szeme tágra nyílik, és egyre csak hátrál, hátrál, nyög, az arca eltorzul, iszonyodik. – Kaj je to? Kaj je to?[3] – Oprosti mi. – ismételte kitartóan Amina – Oprosti mi, moja mala deklica. – Hagyd abba! – ordította az asszony – Azonnal hagyd abba! – Összecsuklott, arcát a konyha kövezetéhez szorította, és zokogott, egyre csak zokogott, nem tudta abbahagyni. Misu benézett az ablakon, aztán továbbment.

Amina letérdelt, megsimogatta az anyja haját, a vállát, az arcát. – Nyugodj meg, kérlek, minden jó lesz. Megvédünk. Olyan szép ez az ősz. Télen megpihenünk, tavasszal mindent újra kezdünk.

     Este későn rendőrök érkeztek. Anyjával közölték, hogy férje autóbalesetben elhunyt. Feltehetően a szembejövő teherautó lámpájának éles fénycsóvája vakíthatta el. Nem is értik, hogyan történhetett, az út arrafelé forgalomtól mentes. Igaz, egy félig telt whiskys üveget is találtak az autó első ülésén, csoda, hogy az sértetlen maradt. – Szóval félúton történt. – sóhajtott Amina, és anyjához bújt.

[1] Bocsáss meg. (szlovén)

[2] Bocsáss meg, kislányom.

[3] Mi ez? Mi ez?

Gyéresi Júlia

Gyéresi Júlia impressumhoz

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ