Félelmek árnyékában

0
1044

Sokszor, teljesen váratlanul, azt érezzük a bensőnkben, az életünk megszokott menetéből kibillentve, hogy útelágazáshoz érkeztünk. Nem tudjuk, hogy merre menjünk tovább, melyik utat válasszuk. Vannak életszituációk, amikor hirtelen döntéseket kell meghoznunk; ám mi van, ha az élet dönt helyettünk? 2014-ben, 28 évesen az élet úgy döntött, meg kell ismernem egy teljesen más világot. Cilárik Adrienn vendégszerző írása.

Emlékszem, egy májusi szerda volt, amikor felkelvén, munkába indulás előtt éreztem az előző esti edzésem nyomait. Izomláz – könyveltem el magamban. A nap ugyanolyan volt, és ugyanúgy telt  el, ahogyan addig, hat éven keresztül. Pörgés, nyüzsgés, helytállás. Egy dolog volt furcsa. Egy kellemetlen érzés a testemben. Bizsergés. Mintha apró kis tűk szúrkálnák a lábujjaim, vagy talán hangyák mászkálnak benne? Zavart, de úgy gondoltam, majd elmúlik. Tévedtem. Aznap estére az izomláz mellé fájdalmak párosultak. Nem aludtam jól, szinte sehogy sem. Másnapra az érzetek erősebbé váltak. Péntekre pedig szinte elviselhetetlenek lettek. Két éjszakát nem aludva, ugyanúgy bejárva dolgozni, fáradékonyabb voltam, fájdalmaim voltak, és az állandó zsibbadás, bizsergés a szervezetemben, ami már nemcsak a lábujjakat érintette. Találgatások: becsípődés kontra sérv?

Hétvégére már nem bírtam. Féltem: ez komolyabb lesz, mint egy idegbecsípődés. Kihívtuk az ügyeletet. Megállapították, hogy a torkom gyulladt, az összes többi tünettel pedig keressem fel a reumatológiát és a neurológiát. Tudtam, ha időpontokat kérek, sose jutok be sehová. Ismeretség. Tudod, másképp nem megy.

A következő hét elején bejutván saját lábon a területileg illetékes kórházba, némi vizsgálat (ortopédia, röntgen, neurológia) után a testem szükségesnek érezte a padló ölelését. Összeestem. A szobát csend lepte el. Tágra nyílt szemek néztek le rám, ahogyan ott feküdtem.

Kértem, segítsenek, a testem nyaktól lefelé nem éreztem. Nem tudtam, merre, hogyan állnak a végtagjaim. Összeszedtek.

Édesanyám kikísért a váróba, majd kocsival tovább vittek egy másik épületbe, a neurológiára.

Egy óra gondolkodási időm volt eldönteni, mi legyen a sorsom. Féltem. Sose voltam még ennyire döntésképtelen. Nem akartam egy olyan helyen lenni, amiről tudtam, hogy pszichésen sem hat jól rám. Ellenben abban is biztos voltam, hogy nem bírom tovább. Az orvos tájékoztatott: ha maradok, másnapra agyvizet vesznek tőlem. Ettől még jobban megijedtem. Hol és mit? Nem értettem. Közölte: lumbálpunkció, vagyis gerinccsapolás. Az első gondolatom az volt: jaj, Istenem, mi van, ha lebénulok? Holott a betegség már egyre jobban uralta a testem, és bénította le azt.  Másodpercek, percek, órák. Ez az egy óra olyan hamar eltelt, mintha egy percet adtak volna.

A kényelmemről egy tízágyas kórteremből nyíló VIP, azaz egyágyas szoba gondoskodott. Leginkább egy kukatárolónak felelhetett meg korábban, ahová beraktak egy ágyat, egy  szekrényt, egy széket. A falak tisztaságáról, a vakolatról ne is beszéljünk. A tízágyas kórterem tele nőkkel, fiatalabbal, idősebbel. Az ajtó félig nyitva, a hangok beszűrődnek. Fájdalom,  félelem, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, jajgatások uralták az osztályt.

Megkapod az infúziót, a szeretteid távoznak, te pedig maradsz, hogy túléld az éjszakát. Egymagad, a gondolataiddal, a fájdalmaiddal, a magatehetetlenségeddel.

Elérkezik a másnap. Vizit. Te csak fekszel. „Húzza fel a lábait, kérem” – hangzik az utasítás. Behajlítva a lábaim, a térdeim a hasam felé próbálom húzni. Érzem, nehézkes. „Ez jó, akkor ma nem lesz agyvíz-levétel” – megkönnyebbülsz valahol. Mégse szúrnak gerincbe.

Napközben elvisznek vizsgálatokra, leginkább, hogy látod-e a monitoron a fekete pöttyöt. Látod. Még mindig nem érted, miért a látásodat vizsgálják, amikor a fájdalom a tested többi részén van, és a mozgásoddal vannak a gondok. Délutánra azt érzed, a mosdó (ami a tízágyas kórteremben helyezkedik el, nagyjából öt lépésnyire a szobádtól) távol van. A falnak támaszkodva mész ki, csak előre, egyenesen, erősen koncentrálva. Miután végeztél, nem bírsz felállni. Nővérhívó. Csengetsz, de nem jön senki. Gondolhattad volna. Muszáj felállnod. Muszáj erőt venned magadon, hogy valahogy visszajuss az ágyadba. Kellemetlen érzés fog el, amikor az idősebbek aggódnak érted, és biztatnak téged. Mit keresek én itt 28 évesen?

A régi, nyomógombos telefonod segítségével, a jól bevált 1-es gombot megnyomod valahogy, és hívod a családtagod, tájékoztatod, hogy nagyon nem jó neked ott.

Félsz. Egyedül vagy. Olyan érzés, mintha elvittek volna otthonról, letettek volna valahová, és azt várnád, mikor jönnek érted, hogy hazavigyenek.

Estére testvéred és barátnőd meglátogat. A délután történtekből tanulva megkéred, segítsenek kimenni a mosdóba, nehogy ott ragadj. Érzed, hogy egyedül már nem megy. Kettőjükre támaszkodsz. A tested össze akar esni. Barátnődet kéred, ne hagyjon magadra. Kellemetlen. „Kérlek, fogj, támassz, míg… míg elvégzem a dolgom. Ne hagyj itt, összeesem.”

Visszatámogatnak a szobába.

Kifacsart, erőtlen rongybaba lettem.

Cilárik Adrienn

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ