Próbatétek

0
711

Milyen könnyű is a királyfiak élete! Meg a szegénylegényeké is. Mindössze három próbát kell kiállniuk, és már ott is a hőn áhított jutalom. A mi világunk azonban  mondhatni próbatételekre épül… Jómagam is számos próbatételt éltem át, államvizsgát, állásinterjút, három szülést. Mégis, állítom, egyik sem volt annyira nehéz, mint a jogosítvány megszerzése. Sikó-Barabási Eszter írása.

A modern kismamától elvárják, hogy a vezetés terhét néha átvegye munkás férjura válláról, így aztán harmincévesen beiratkoztam  egy autósiskolába. Titokban örömömet is leltem abban, hogy valami újat tanulhatok. Félálomban pelenkázni, diszkréten szoptatni tömegben, a plázában, úgy tenni, mintha nem az enyém lenne az az őrjöngő szőke gyermek – mindezt mesteri szinten műveltem már. Így a vezetés valóságos kihívás lett. De még milyen! Az oktatóm ugyanis a másfélórás traszék alatt végig pocskondiázott, édeslányomnemazabalazott. Rendszerint könnyeimmel küszködve értem haza. Hogy beszél ez egy kétgyermekes, és ráadásul terhes anyukával? – hőbörögtem a rózsaszín nyúlnak, aki szenvtelenül bámult.

Időbe tellett megértenem, hogy nemcsak a vezetést tanulom, hanem egy komoly önismereti leckét is kapok: nem kell mindenkinek megfelelni.

Semmi baj nincs, ha nem szeret, tisztel, becsül az oktató. Hiszen nem is ismer…

Úgyis megcsinálom, képes vagyok rá! – szuggeráltam minden óra előtt. Ment is egy darabig, szépen haladtam. Míg egyszercsak megjelent ő. Imruska vagyok – mutatkozott be, és tizennyolc évét begyömöszölte a hátsó ülésre. Akkor kezdődött a kálváriám: minden baki után az oktató sokatmondóan hátranézett, és sóhajtozott: Látod, Imruska… – amire Imruskánk lassan bólintott.

Na álljunk csak meg! Én lettem az elrettentő péhéldaha? Kezdődtek ismét a bőgős kitörések, s a rózsaszín nyúl egyetértőn hallgatott önérzetem romjain csücsülve. Egyáltalán, ez milyen módszer, amikor  csak a hibát emeljük ki, hát hol itt a motiváhácihió? – hüppögtem sértetten. Aztán megjött az is. Egy csendes decemberi éjjelen rádöbbentem, hogy mindezek ellenére szeretek vezetni.

Örömmel tölt el, hogy a jármű teljesíti minden parancsomat, hogy nem kell fenyegetőznöm vagy éppen csokival kecsegtetnem, hogy eljussunk A-ból B-be. És egyáltalán nem kell kiabálnom, mégis uralkodhatom rajta… Felemelő érzés volt. A gyakorlati vizsgának mégis háromszor kellett nekifutnom. Egyszer azért nem sikerült, mert  felbőszítettem a rend őrét azzal, hogy súgtam a sorstársamnak, másodszor meg az átkos oldalparkolás véletlenül nem jött össze. Tizedjére sem. Amikor harmadik alkalommal vizsgázni mentem, nem bíztam a dolgot a véletlenre.

Jó szűk ruhát öltöttem magamra, hogy domborodjon ki, na, nem a keblem, hanem az állapotom.

Igen, még ki is nyomtam kis pocakomat, hogy látszodjék, néha nagyokat sóhajtottam, mint egy ripacs, és a hasamat simogattam. Sőt, még egy majdnemelájulást is produkáltam a rendőrnek. Hatott, meghatottam, sikerült a vizsga. Mondjuk addigra már én is biztonságban éreztem magam a kormány mögött.

De Imruska, nekünk  még elszámolnivalónk van! Csak mereszted majd a szemed, persze, nem ismered fel azt a fiatal nőt a jelzőlámpánál. Autója hátsó ülésén három gyerek  ficánkol, ő meg szélesen gesztikulál neked. Mit akarhat? Lehúzod az ablakot. Új az autód, Apádvette márka. És úgy meglepődsz, hogy elfeledsz a gázra lépni, pedig már zöld a lámpa, hátul meg dudálnak, de neked még mindig annak a nőnek a szavai járnak a fejedben: Na látod, Imruska!

Sikó-Barabási Eszter

eszter

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ