Búcsú az ismeretlentől

0
479

Emberi történetek, a nyelv szintjén szerveződő folyamatos önmegfigyelések: a lélek rezdüléseit, a test és a tudat válaszreakcióit rögzítő mondatok. Arról, hogy milyenek vagyunk, és milyenek lehetnénk. Ha lenne bennünk együttérzés. És türelem. És irgalom. És szeretet. Ha lenne… Gyéresi Júlia története.

A virágzó orgonabokrok illata annyira sokrétű, mint egy elsötétített szobában – friss lepedőn csókkal induló, később földön, fürdőkádban meztelenül folytatódó – végigszeretkezett májusi délutánon az egymásba fonódó testek pórusaiból kiáradó édes és fanyar aromák keveréke. Szeretlek, suttogta a lány a férfinak, aki erre azt válaszolta, csodálatos vagy, és finoman megpaskolta a szorosan hozzá tapadó forró testet. Drágám, most mennem kell, ma én hozom el Zolikát az edzésről, basszam, már fél 7! Mikor látlak újra, kérdezte rajongva a lány. Ezt nem tudom most megmondani kis napocskám, a feleségemnek holnapután születésnapja lesz, családi vacsora, aztán a hétvégén megyünk falura a sógoromékhoz, muszáj menjek, tudod, milyen hisztis tud lenni Lídia, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő előre megtervezi. Tudom, mondta a lány, elvégre a főnököm, nagyon jól tudom, milyen. Elfordult a férfitól, sírhatnékja támadt, pedig pontosan tudta, hogy mibe megy bele, amikor a férfi szeretője lett, tudta, hogy kényelemszerető, hogy soha nem fog elválni miatta, és soha nem lesz közös életük.

Tudta azt is, hogy ez a titkolózás előbb-utóbb kellemetlenné válik, nehéz lesz megőriznie a hidegvérét az ügyvédnő titkárnőjeként.

Viszont jóképűnek, és remek szeretőnek tartotta őt, és ez volt jelenleg számára a leglényegesebb szempont.

      Egy céges bulin kezdődött a viszonyuk, mindenki Lídiát ünnepelte, jelentős kártérítési pert nyert meg az állammal szemben egy helyi közszállítási vállalat érdekeit képviselve. Szólt a zene,  mindenki táncolt, evett, ivott, és igyekezett a hangzavart átüvöltve kommunikálni. Csupán két ember maradt józan és némiképp közönyös: a férj és a titkárnő. A férfi látta, amint a lány egy kis zöld könyvet húz elő a táskájából, és lopva olvasni kezdi, félig elrejtve az abrosz redői alá. Leküzdhetetlen vágyat érzett, tudni akarta, mit olvas. Tekintetével a feleségét kereste a tömegben, éppen egy testes, öltönyös, lila nyakkendős úriemberrel táncolt, és fejét hátravetve gyakran felnevetett. Kissé ittas volt már, a sminkje is jól láthatóan elmázolódott. A férfi vállat vont, és odasétált a lányhoz, aki teljesen belemélyült olvasmányába, a nyaka előre hajlott, és a finom kis ezüst lánc láthatóvá vált, előtűnt krémszínű selyem inge alól. Dús, félhosszú szőke haját egy sima fekete hajgumi lófarokban tartotta össze. Mit olvas, kérdezte tőle mögötte állva, de a lány nem hallotta. Ekkor megérintette a vállát. A lány ijedtében elejtette a könyvet, és halkan felsikoltott. A férfi azonnal leguggolt, készségesen nyúlt az asztal alatt heverő könyv után, közben rápillantott a lány lábaira. A szoknyája a térde fölé csúszott, és a férfiban – fogalma sem volt róla, hogy miként ennyire pontosan – felidéződött az iskolai kötelező memoriter néhány sora Petőfi János vitézéből: ,,Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva, / Mivelhogy ruhákat mos a friss patakba’; / Kilátszik a vízből két szép térdecskéje / Kukorica Jancsi gyönyörűségére.”

      A férfi rendületlenül mosolygott, annyira viccesnek találta a helyzetet, és közben – amíg felegyenesedett – elolvasta a könyv címét. Boldogság három lépésben. Elnézést, szabadkozott,  nem akartam megijeszteni. És, kérdezte, magácska a hányadik lépésnél tart? Tessék, kérdezett vissza a lány, nem értem. A férfi intett, hogy menjenek ki a vendéglő udvarára, ha hallani szeretnék egymást. Elindult, és a lány engedelmesen követte. Kint leültek egy padra, a lány szemérmesen összezárta lábait, és szoknyájával letakarta a térdét. Nagy a zaj bent, mondta halkan, nem szeretem az ilyen hangos összejöveteleket. Én sem szeretem, mondta a férfi. A könyvre mutatott: hányadik lépésnél tart, kérdezte újra. A lány nem nézett föl, csendesen válaszolta, maga elé bámulva: az elején járok, nagyon az elején, szeretném legyőzni a bizonytalanságaimat, hogy akarhassam azt, amit valójában akarok. És mit akar, kérdezte a férfi. Szeretni, felelte a lány, és a férfi szemébe nézett.

Kihívó tekintetétől a férfi annyira meghökkent, hogy csak ült szótlanul, és bámulta a lányt. Haza szeretnék menni, ugye, elkísér, kérdezte a lány.

Egy pillanat, szólok a feleségemnek, hogy hazaviszem. Ugyan, mondta a lány, észre sem fogja venni, ha eltűnik. Majd csak két óra múlva jut eszébe, hogy maga hol is van egyáltalán. Gondolja, bizonytalanodott el a férfi. Nem gondolom, tudom, mondta a lány, menjünk.

      Azon a délután szerelmeskedtek először, éppen egy éve, májusban, orgonavirág illatban. Nem sejtett senki semmit, annyira körültekintőek voltak. Rendszeresen, hetente kétszer, a lány albérletében találkoztak, egy aprócska, fákkal, orgonabokrokkal és magas kovácsoltvas kerítéssel körülfogott kertes házikóban. A férfi homlokba húzott baseball sapkát, és térdig érő olajfoltos munkaköpenyt viselt, álruhaként. Mintha gyilkolni osonna, úgy festett benne. Az autóját a szomszédos utcában hagyta, és egy kopott szerszámos ládát hordozott magával, oda és vissza, mindannyiszor. Mintha folyton csak próbálkozna, de sohasem sikerülne megjavítania, amit egyszer elrontott. A lány gondolatban még adott neki százharmincöt napot, teljék ki összesen az ötszáz nap. Öt milliárd év múlva a Nap vörös óriássá növekszik, ezt olvasta valahol nemrég, a külső rétegeiből planetáris köd képződik, és minden megsemmisül, hadd tartson a szerelmük pontosan ötszáz napig, az úgy kerek, az úgy szép.

      Este tíz óra tájban hálóingben, magányosan üldögélt a lány a számítógép előtt, lábán bolyhos zokni, és az egyik népszerű közösségi oldalon bámészkodott. A szeretőjével még csak ismerősök sem voltak, de a férfi feleségével igen, természetesen. Nem nézegette a közös fotóikat, nem akart szenvedni. Egyszer elkövette ezt a hibát, három napig sírt utána, és hányingere lett. Tragikomikus, mennyire átélten lehet a boldogságot színlelni! Piros négyzetben egy fehér egyes jelent meg az ikonok között, jelezte, üzenete érkezett. Egy számára teljesen ismeretlen férfitól. A közösségi hálón ismerősök voltak ugyan régóta, de soha nem találkoztak személyesen, és mindeddig szóba sem álltak egymással. Ő egy vidéki nagyvárosban élt, az ismeretlen a fővárosban, ott állt az adatlapján minden fontosabb információ. Az ismeretlent Kis Antalnak hívták, gépészmérnök volt. Jó estét, írta a lánynak. Jó estét, válaszolt azonnal a lány. Ne haragudjon, hogy zavarom, láttam, hogy egyedülálló, és olyan tiszta arca van, gondoltam, elbúcsúzom. Hogy érti ezt, kérdezte a lány. Elveszítettem mindent, írta a férfi, a feleségem kirakott a közös otthonunkból, miután munkanélküli lettem, lecserélte a bejárati ajtó zárját, azt mondta, nem tart el, a fiamat ellenem nevelte.

Mindenki elfordult tőlem, igaz, én sem voltam kedves senkivel.

De uram, írta a lány, ne akarjon meghalni, biztosan segít valaki. Kedves kisasszony, nagyon jól esik, hogy aggódik érettem, de higgye el, fölösleges. Nem fogok hiányozni senkinek. Köszönöm, hogy ezt elmondhattam, köszönöm, hogy elbúcsúzhattam valakitől. A lány hiába írt, hiába próbálta kétségbeesetten jobb belátásra bírni az ismeretlent, válasz többé nem érkezett. Igyekezett felkutatni a családtagjait, a barátait, de senki nem válaszolt segélykérő leveleire.

      Kezdte elfelejteni a szokatlan és sokkoló élményt, amikor váratlanul, három hónap múlva üzenet érkezett Kis Antal bátyjától. Azt írta, hogy az öccse valóban öngyilkosságot követett el, de megmentették. A felszívódott gyógyszerek károsították az agyát, múltja jelentős részét elfelejtette. Óriási fájdalmakra panaszkodik, de nem hisznek neki az orvosok, patológiás hipochondernek tartják. Nem tud tartósan sem állni, sem járni, sem feküdni. Táppénzes ellátását megszüntették, mert nincs elegendő orvosi lelete, alapos kivizsgálását azonban mindegyre elhalasztják. Kilátástalan a helyzete. Megköszönte, hogy a lány érdeklődött, és kérte, többé ne írjon nekik. Pedig a lány el szerette volna mondani valakinek, hogy amíg nem végérvényesen lezárt valami, amíg még él az ember, akarata és képzelőereje van, és a lelkében tere a reménynek, addig bármi elképzelhető.

Csodás gyógyulások mehetnek végbe, a megújulás lehetőségét mindenki magában hordozza.

És köszöni az ismeretlennek, hogy megértette vele: a fájdalom sokkal mélyebb érzés, mint a szerelem, és a fájdalom érzésének megtapasztalása mennyivel könnyebbé teszi a búcsút. Mindezt nagyon szerette volna megírni, de végül nem tette.

Gyéresi Júlia

Gyéresi Júlia impressumhoz

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ