Cilárik Adrienn: Egy igen nagy életösztön uralkodhatott el rajtam, méghozzá az ÉLNI akarás

0
684

Pénteki nap: megérkezés az őrzőbe a lumbálpunkció után, ahol szembesülsz a látogatási idő korlátozásával. Remek. Nem elég, hogy eddig sem igazán vettek emberszámba, nem hittek neked, ezután majd annyit sem találkozhatsz a szeretteiddel, mint eddig. A diagnózisoddal szembesülsz, bár akkor még közel sem érted, hogy mit is takar legújabb barátod neve: Guillain-Barré-szindróma. Cilárik Adrienn vendégszerző sorozatának folytatása.

„Helló, én meg Adri vagyok, és nagyon nem élvezem a társaságod a testemben” – cikázó gondolatok a fejemben.

Másnap átkerülsz ugyanannak a városnak egy másik kórházába, ami állítólag a barátod specialistája, vagyis ott elméletileg már értik, hogy mi történik veled, és közlik: plazmaferezist fogsz kapni. Hallod magad körül a különböző kifejezéseket, nézed az embereket, és várod, hogy valaki esetleg neked is elmagyarázza, mi is történik veled, vagy legalább mi fog még. Annyi kiderül számodra, hogy át kell mosni a véredet, és ezt a kezelést két naponta meg kell ismételni. Te, aki egy vérvételtől is elájulsz, majd neked ide-oda mosogatják a véred. Még jó, hogy fekszem, mint egy darab fa, mert különben tutira összeesnék párszor.

Megpróbálják elmagyarázni, mi is ez a betegség, próbálnak megnyugtatni, de valójában nem igazán sikerül akkor felfognom, és teljes mértékben kiismernem a társként szegődött Guillain-Barré-szindrómát. A betegség egyike a számos igen ritka (három év elteltével a tapasztalatom és véleményem, hogy szerintem nem is olyan ritka manapság) autoimmun, a perifériás – elsősorban a motoros – idegeket érintő gyulladásoknak. Klasszikus tünetei a nálam is jelentkezett kéz-, illetve a láb ujjaiban kezdődő, majd fokozatosan a test felé terjedő zsibbadás, hangyamászás-érzés. Pontos okai nem tisztázottak, a betegség kezdete előtt légutakat érintő, gyomorrontásszerű tünetekkel járó fertőzés zajlik. Még hozzá tenném, hogy a szülés után is jelentkezhet, meg a védőoltások következményeképp is előfordulhat.

Szombat reggel brutális köhögések következtében mentővel átkerülsz a másik kórházba, ahol mosolyogva fogadnak.

Érzed már: ez egy fokkal jobb hely lehet, mint az előző. Elmagyarázzák a te nyelveden, hogy mi is a plazmaferezis, miből áll majd a kezelés. Hogy mindenki megértse: a véremet egy eszköz segítségével egy szűrőberendezésen engedik át, majd visszajuttatják saját magamba. A szűrőberendezés azokat az antitesteket távolítja el a vérből, amelyek támadják a szervezetet.

Tehát egyik karba szuri be, vér ki, átmosási folyamat, majd másik szuri másik karba, és ott visszakerül a testembe a saját vérem. Egy kezelés 4-5 üvegcséből áll, és neked annyira súlyos az állapotod már, hogy a maximális 5 kezelést írják elő. Ez mind milyen simán hangzana így elsőre! Azonban szúrások tömkelege következik, hiszen nem is te lennél az a szerencsés szerencsétlen, akinél az első próbálkozás nem sikerül. A gép nem érzékeli a nyomást, és nem megfelelő nyomás mellett jelez, hogy ez így bizony nem lesz jó. Talán 2,5 üveg lötyi, ami első alkalommal sikerült a 4-5 üvegből.

Megbeszéled az ottaniakkal szóban, majd közlik írásban is, hivatalosan kérik, hogy a fennmaradó 4 kezelésre helyezzenek át a kezelést biztosító kórházba, hogy nem kelljen állandóan a mentősökre várnom. Hiszen attól, hogy a kórház kéri, még nem lesznek gyorsabbak.

Vasárnapra a köhögések nem szűnnek meg. Próbálod megtudakolni, hogy ez mennyire normális. Megkapod a választ: ez a betegségeddel jár, és nem kaphatsz rá semmit.

Fejben persze meg arra gondolsz, ha egy náthánál köhög az ember, számtalan köhögéscsillapítót nyomnak beléje. Most, hogy lebénultan, már a fulladás határán vagy, semmit sem kaphatsz. „Óriási” – gondolom magamban.

Addig-addig, míg sikerült kihisztiznem, hogy valaki megnézze, miért nem szűnik a köhögésem, közben telefon, egy gomb, hívás család, üzenés, hogy azonnal jöjjenek, mert megfulladok. Sikerül odatévednie valakinek, aki vért vesz a kézfejből (nem egy kellemes érzés), és hiába a monitorokra való kötés, azt senkinek sem tűnt fel, hogy alig van már levegőm. Közlik a vérvétel eredményét: azonnal központi intenzív, cuccaid maradnak, majd értesítik a hozzátartozóid.

A központi intenzívre megérkezvén az ottani személyzet még megpróbál lélegeztetni egyéb módszerekkel, gyomorszondát kapsz, levegőt az orrba, és végül közlik, hogy elaltatnak, és lélegeztetőgépre kapcsolnak. Imádkozol: „Csak ébredjek fel”.

Magadhoz térve szemed kinyitod, torkod irritálja a cső, a szeretteid pedig egyesével jönnek sírva, és ölelnek meg, sírnak-sírsz, majd távoznak. Ennyi jutott a látogatási időből.

A gépek csipognak körülötted, láthatod, hogy a teremben függönnyel vannak elválasztva a betegek, akiknek csak a lábfejei látszódnak ki. Az orr- és nyálváladékot le kell szívniuk, ellenben, hogy mégis hogyan közöld a köpenyes emberekkel, amikor szívást szeretnél (amúgy az egész kálváriád egy nagy szívás), megjelennek papírral és tollal, hogy írd le, mit szeretnél mondani, hiszen nem értenek meg. Röhej. Kezdődik az activity. Most mondjam vagy mutassam? – gondolom magamban, mert nyilván egyikre se igazán vagyok képes. Komoly nehézség egyáltalán kitalálnom, hogy a tollal majdnem totál béna kezeimmel vajon mi lenne az egyetlen olyan mondat, amiből egyértelműen rájönnek, mit is akarok. Mire sikerül az amúgy már lebénult karommal és kezeimmel annyit leírnom: „hogy jelezzek”. Megértették, hogy mit szeretnék kérdezni, és a válasz azt volt: verjem az ágyat. Na, gondoltam, azt a zene mellett, ami szólt a rádióból, és az intenzív csipogása mellett, főleg ha nem abban a légtérben van az éjszakás, ahol én fekszem, minden bizonnyal azonnal meg fogják hallani.

Visszagondolva, és utólagosan szeretteimmel beszélve, elmondták, amikor először láttak a lélegeztetőgépen az intenzív osztályon, két fillért nem adtak volna az életemért.

Ők lelkiekben a legrosszabbra készültek fel, míg én saját gondolataimmal összezárva csak a szabaduláson és a másnapon gondolkodtam.

Valahogy sikerülhetett elaludnom, vagy ismét kiüthettek, mert a hétfői ébredésem (már egy hét telt el, és ez is milyen nehezen) ugyanolyan volt, mint amikor az altatásból ébredtem fel. Még csak épp kezdtem kinyitni a szemem, már az arcomban volt az egyik köpenyes emberke, hogy rossz kislány voltam, és kihúztam a csövet a számból. Ezt legalább még egyszer-kétszer meghallgathattam más-más köpenyes szájából, mint mikor egy diktafonról lejátszódik ugyanaz a szöveg. Felfedezem, hogy tényleg nincs benne a cső a számban, és elkezdek ismét magammal jókat beszélgetni: még ha így is lett volna, hogy félig már eltemettek a szeretteim, mert olyan állapotban vagyok, és lebénultan mégis rossz kislányként megoldottam egy laza mozdulattal a cső eltávolítását, valószínűleg egy igen nagy életösztön uralkodhatott el rajtam, méghozzá az ÉLNI akarás.

Cilárik Adrienn

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ