Miről mesélhet a macskának egy négyéves?

0
391

Csodálom a  macskát. Úgy látom, kisfiam örökölte ezt a hozzáállást, mert már egy jó ideje guggol egy cirmossal szemben. Sutyorog neki, s a macska álomzöld tekintettel nézi őt. Bevallom, hallgatózom.  Mégsem  tudok egy értelmes szót sem  kivenni. Bosszankodom.  A macska viszont érti, mert néha, mintha  bólintana. De mire gondolhat most a fiam? Miről mesélhet a macskának egy négyéves? Töprengek, míg hirtelen két emlék  is bevillan. Sikó-Barabási Eszter írása.

Gyermekkorom nyarai a Bihar megyei Szalárdon teltek. Szerettünk ottlenni. Sok kincs volt ott: a nagyanyám, a macskák és nem utolsósorban a magyar TV. Hát a magyar TV., az valami nagyszerű volt! Négyévesen ittuk- hittük minden szavát. A reklámokat is.

– A macskák vízgázt vennének!- jelentette ki határozottan egy hang.

Elképzeltem a macsekokat. Kietlen, fűtetlen kis szobájukban ücsörögnek, és a vízgázra ácsingóznak. De hiába, mert nem, nem és nem ad nekik a….vízgázárus(?). Miért nem vehetnek a macskák vízgázt?- hőzöngtem némán. Ott kell csórikáimnak fagyoskodniuk. Merthogy a vízgáz az olyasmi lehet, mint a földgáz. Legfeljebb nem annyira büdös. A Berettyóban fürödtünk, mégsem lettünk büdösek, sőt, napszagunk volt, amikor megszáradtunk. Na de ha a macskák nem is, az emberek biztosan vehetnek vízgázt. Hát persze, hogy vehetnek, hiszen van a faluban vízgázszerelő. Szegény kis macskák. Pedig nem ingyen akarják, fizetnének érte! Szívem szerint rögtön a macskák ügyvédjéül szegődtem volna.

– Vízgázt a macskáknak!

Később megértettem a reklámszöveget.

Átvertetek, macsekok!

A második emlékem, amikor próbatanításaim egyikén egy kiscsoportos leányka kérlelt:

– Ójónéni, ójónéni, énekeljük el azt a macskaszőrös éneket!- így ő. Hirtelen megfordult velem a világ. Mert hát milyen macskaszőrös éneket ismerhet egy négyéves? Én, a huszonnégy is csak egyet tudok, de az, hát az….az a szőröslábú kismacska-kezdetű. Nem gyermekdal. Ragacsos minden sora. Csaknem! De ez szörnyű. Ki tanított neki ilyent?

Biztos a szülei, azok a barmok. A dal rossz borzongással töltött el. Gyermekkoromban járt a játszóterünkre egy guberáló vénasszony. A kuka közel volt, így, ha valamit talált, azt a hintán fogyasztotta el. Szőröslábú kismacskának hívtuk. Egyrészt, mert olyan volt a lába, másrészt, mert mindig ezt dudorászta, motyogta. Féltünk tőle, pedig sose bántott az senkit, legfeljebb magát. Zavart, hogy pont a hintánkon ül, de nem kergethettük el. Mégiscsak felnőtt volt a maga módján.

                                                                                                                               Egyszer aztán nem jött többé. Nem éreztük hiányát. Biztosan meghalt.

SUTY- TYOM- BA.

Szegény-szegény kóbor szőröslábú kismacska!

Mindez eszembe jutott, s odasúgtam a kislánynak, hogy a többiek ne hallják:

-Melyik macskaszőröset kincsem, talán a szőröslábú kismacskást?

– Neem- nyafogta- hanem amikor a macska szőrét nem találják. Keresik, de rég elvesztették..                                                                                                                                     Na puff neki. Méghogy nem találják a macskaszőrt! Ugyan miféle dal ez is… dohogtam magamban. Képzeletemben pucér macskák spacíroztak, kajánul vigyorgott rám mindegyik. Na ezt bogozd ki óvónéni!

                                                                                                                               Sicc innen! Sicc transit gloria bundi.

Már-már teljesen belegabalyodtam volna az emlékek és csupasz macskák hálójába, amikor végre … Hát persze szívem! Tudom már. Cirmos cicahaj, hová lett tavaly. – ez az?

– Gyertek gyerekek, énekeljünk együtt!

        (Most  kilesekaz emlék-függöny mögül. Fiam még mindig a macskával romantikázik. Irigylem a cicát mégsem bámészkodom tovább. Beletörődöm, hogy nem tudhatok mindent Róla, s hirtelen belémsajdul, hogy egy hét múlva óvodás lesz… )

Sikó-Barabási Eszter

eszter

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ