Egy emberi élet vajon elvi kérdés?

0
739

Illusztráció

Ott fekszem továbbra is magatehetetlenül, nulla kommunikációval az ágyon, igaz, egy csővel kevesebb van bennem. Ránézek a falon található órára, a pontos idő reggel 7. Rájövök, hogy 8 órára a másik kórházba kell vinniük, ahol kedves nénik megadják a második kezelést. „Na, ezt hogy mondjam, mutassam el?” – merül fel bennem a költői kérdés. Ismét activity show-t próbálok játszani a köpenyes emberekkel. Próbálom két ujjal mutatni, hogy menni kéne. A válaszreakció az, hogy nem megyek. Gondolom magamban: „Dehogynem”.

Igaz, azt nem tudtam, hogyan és miképp, de egy dologban biztos voltam: én ott tovább nem maradok. Tudtam, hogy odakint a családom mindent elkövet annak érdekében, hogy kiszabadítsanak innen, és minden követ, légypiszkot megmozgat, hogy ez meg is valósuljon.

A nap hátralévő része két szálon folytatódik.

Amit én élek át az intenzíven, és amit a szeretteim a zárt ajtókon kívül.

Természetesen édesanyám és a testvérem reggel 8 órára már a másik kórházban van, merthogy a plazmaferezises kezelésnél ottlehetnek a családtagok. Ők az orvosokat, az orvosok pedig őket kérdezik, hogy hol is vagyok. Senki sem tudja, hogy reggel 8 órakor miért nem jelentem meg a második kezelésen. Telefonálások. Kiderül, hogy a kórház, ahol fekszem, nem engedett át a kezelésre, és azt a tájékoztatást adták, hogy azért, mert „rosszabbul lettem”. Nos, miután már cső nélkül lélegeztem, ezért kétlem, hogy rosszabbodott volna az állapotom, hiszen ha ez így lett volna, akkor azt a csövet újra ledugták volna a torkomon, kérdezés nélkül. Márpedig a lélegeztető cső a számból eltűnt, és vegetáltam tovább kiszolgáltatva.

Édesanyám és a testvérem azzal a lendülettel végigutazva a várost, jöttek, hogy megtudják, mi történhetett, hogy rosszabbodásra hivatkozva nem kapom meg a második kezelést. Közben pedig tájékoztják őket: ha valóban nem tudnak átszállítani, akkor mondják meg a kórháznak, hogy van egy harmadik, mobil kórház, amely ki tud menni bárhová, hogy megadja a kezelést.

Ahány emberrel találkoztak a kórház falain belül, annyi féle verziót hallottak rólam és az állapotomról.

„Adrienn jobban van, levettük a gépről.”

„Adrienn állapota rosszabbodott.”

„Adrienn maga húzta ki a csövet a szájából.”

És még sorolhatnám. Próbálnak intézkedni, átadják a kis fecnit is, amire felírták, hogy melyik kórházban van a mobil ferezis szolgáltatás. Megdöbbenve tapasztalják a válaszreakciót: ELV-ből nem dolgoznak más kórházakkal. Gratulálok. Tehát én elvből 28 évesen haljak meg, mert van, aki elvből képtelen egy másik szakemberrel dolgozni. Kérik, hogy engedjék be őket hozzám, látni szeretnék, hogy milyen állapotban vagyok, ha már mindenféle információval ellátták őket. Ezt a kórház megtagadja, mondván, hogy nincs látogatási idő, majd jöjjenek vissza este, mikor lesz.

Miután semmit sem tudtak elérni, elmentek a nőgyógyászomhoz, aki korábban kezelt, hogy onnan is minden papírt bekérjenek, nehogy esetleg valamilyen kezelésnek legyen ok-okozati összefüggése a Guillain-Barré szindróma kialakulásával. Szerencsére a későbbiekben kizárták, hogy bárminek is lett volna köze hozzá. Ezután pedig nem volt mit tenniük, hazamentek, és vártak; miközben én továbbra is vegetáltam az intenzív osztályon.

Azzal hitegetnek, hogy délre kiderül, tud-e fogadni a másik kórház. Miért ne tudna, hiszen már két napja is fogadott volna a kezelések idejére? Az idő múlásával megjelenik két ember egy fekete dobozzal. Ráeszmélek, hogy hullaszállítók érkeztek, majd bemennek egy függöny mögé. Jesszus, vajon az a valaki mióta lehet már halott? Szól a rádió, a dolgozók jó kedélyűek, te meg sopánkodsz, hogy vajon ha érted jött volna ez a két ember, akkor se mutatnának semmi együttérzést? Vajon ők már csak úgy kezelhetik itt az embereket, hogy darab-darab, nem pedig egy élőlény? Biztosan nem választanám ezt a munkát.

Telnek a percek és az órák. Közben érkezik egy hölgy, két kinyomtatott papírral és azzal, hogy majd ez a kórház megadja nekem a kezeléseket, csak írjam alá a papírokat. Hogy tudnám már aláírni hitelesen, jogszerűen a két papírt lebénult végtagokkal? Szó szerint körülbelül három x-et rakhattam, vagy legalábbis próbáltam megfogni a tollat, és valamit kaparni vele. Azóta is azon gondolkodom, hogy ez jogszerűtlen volt, hiszen lebénult végtagokkal nem tudok hitelesen aláírni, és miután a képviselőimnek már nem lóbálták a papírokat, így szerintem az a papír (ha még megvan a kórházban, és nem tüntették el) nem állná meg a helyét a jogi rendszerben.

Nem telik el a papírlóbálás után sok idő, visszatér a hölgy, hogy tud fogadni a másik kórház. Gondolom magamban, eddig is tudott volna, ha engedtek volna. Hiszen hivatalos papírt adtak még szombaton, hogy engedjenek át a kezelések idejére. Itt mindenki megbolondult rajtam kívül? Ha kérhetem, egyet tanuljanak meg az emberek:

ha valaki épp ésszel, de lebénult testtel, magatehetetlenül és kiszolgáltatottan fekszik, az nem hülye, és nem is kell annak nézni.

Hívják a speciális mentőt, majd mosolyogva még odabiggyesztik, hogy egyébként édesanyám és a testvérem a délelőtt folyamán itt volt. Dühöngök mérgemben, hogy ezt így lazán, mosolyogva bele a szemembe? Miért nem engedték akkor be őket? Nem hiszem, hogy olyan elfoglalt voltam az intenzív osztályon vegetálási üzemmódomban, hogy ne tudtam volna látogatókat fogadni. Szívem szerint ajánlottam volna melegebb égtájat mindenkinek, de miután nem igazán ment a kommunikáció, így magamban fortyogtam tovább.

Egy óra múlva már a másik kórház ajtaján visznek be a mentősök. Már az út folyamán éreztem, hogy mindegy, mi vár rám, jó kezekbe kerülök. Emlékszem, a szállítások, mentőzések alatt a személyzet nem engedte, hogy becsukódjon a szemem, pedig fáradt voltam. Gondolom, nekik éber állapotba kell tartani a pácienst. Ahogy nyílik az ajtó, megpillantom az ismerős kezelőket, akik az első plazmaferezist is csinálták nekem.

„Jó napot, Adri! Már dél óta várjuk, de tudtuk, hogy nem lesz egyszerű az átszállítása, és hogy nem akarják átadni önt” – na ez milyen? Nem elég, hogy az első kórházban a testvérem hamarabb megmondja a szakértőnek, mi a betegségem (aki az életbevágó kezelést késlelteti, mert egyszerűbb lelki okokra hivatkozni, mint életet menteni), de még a másik kórházba kerülést is megnehezítik. Hálás vagyok, hogy munkaidejük lejárta után, csak azért, mert nekem meg kellett kapnom aznap a kezelést, tovább maradtak, és segítettek rajtam.

Eközben édesanyám és a testvérem is útnak indult, hiszen ahogy a speciális mentő értem jött, úgy legalább őket is tájékoztatták, hogy végre a jó helyre kerülök, és a további teendők, kezelések már ezen a helyen fognak zajlani. Ehhez is mindent meg kellett mozgatni, ismerősöktől kellet szívességeket kérni, mert ha nincs ismerősöd, akkor akár a patológián is kiköthetsz.

A kórházban szeretteim megnyugodtak, hogy míg az első kórházban a lélegeztető gépre kerülésemkor tüdőgyulladást is emlegettek, most kiderült, hogy nincs és nem is volt tüdőgyulladásom. Picit megnyugodhattak, hiszen a betegség kimenetele 5%-ban sajnos halállal végződik, pontosan az egyéb szövődmények miatt, mint a tüdőgyulladás.

Megvizsgálnak, kikérdeznek, és elkezdik a második plazmaferezist. Édesanyám és a testvérem pedig ugyanúgy megkapja az egy óra látogatási időt, így jelen lehetnek a kezelésemnél. Tele vagyok szurkálva, lógnak belőlem a csövek, mégis nyugodtság fog el. Végre látom a családtagjaimat, és tudom, hogy jó kezekben vagyok.

Cilárik Adrienn

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ