Korábban egy vérvételtől is elájultam, de most bírnom kellett

0
575

Átkerülvén az intenzív osztályra, végre akadálymentesen megkaphattam a további kezeléseket, olyan emberektől, akik értenek is hozzá. A sors fintora, hogy rá három napra megjelent a másik kórházból egy intenzíves „kollegina”. Anyukám épp látogatóban volt nálam, megpróbáltam elgügyögni neki, hogy meg ne szólaljon. De édesanyám számon kérte a hölgyet: Mégis mit keres itt? A válasz igen meglepő volt, főleg azok után, hogy korábban – elnézést a kifejezésért – „verték a mellüket”, hogy ők is meg tudják adni nekem a kezelést. Jött megtanulni, hogyan működik a plazmaferezis, mert nem akarnak még egy olyan napot, amit velem átéltek.

A ferezises alatt agyonszurkáltak, mert a vérem állandóan megalvadt.

Korábban egy vérvételtől is elájultam, de most bírnom kellett. Még szerencse, hogy feküdtem, mert ha nem,  párszor átöleltem volna a padlót.

Centrális kanül volt a nyakamban, később pedig, mivel az már haszontalannak bizonyult, a nyakam alá tettek egyet. Hogy hogyan bírtam? Bevallom, amikor a nyakam alá varrták be a kanült, eléggé paráztam. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint valami karácsonyfa, mindenemből lógott valami műanyag. A jobb karom  fekete volt, mert szétment egy véna. Emlékszem, nemigen bírtak rám nézni a hozzátartozóim. Aki nem bírta a látványomat, inkább leült, nehogy elájuljon.

Mellettem egy fiatal srác feküdt, lélegeztetőgépen, altatásban. Egy paraván választott el minket. Hihetetlen volt látni a felépülését. Tudtam, hogy mikor vannak a látogatási idők, és majdnem mindig a felesége volt az első, aki megérkezett. Mindig volt egy-két jó szavunk egymáshoz, és mindig biztattam őt, hogy meg fog gyógyulni a férje. Amikor pedig senki sem volt a szobában, akkor is beszéltem a sráchoz, részben ennek köszönhetem, hogy az arcmimikám egyre inkább visszatért, értelmesebben hangzottak már a mondataim. Mindig dumálok, mindig sokat (a mai napig). A srácot vagy háromszor temették mellettem, egyszer ki is vitték, és fertőtlenítették a szobát, mert valami kórság jelentkezett nála. Sajnáltam, de bíztam benne, hogy ő is fel fog épülni, ahogyan én is. A sors iróniája, hogy amikor a rehabilitációs napjaimat éltem, még mindig hullámzóan, 90%-ban lebénulva, két lábon besétált hozzám a srác a feleségével. Semmire sem emlékezett az intenzíves élményeiből, de a párja mesélt rólam neki, és kiderült, hogy közös rehabilitáción vagyunk. Onnantól kezdve hamar felépült, és elhagyhatta az intézményt. Örültem, hogy részese lehettem ennek a csodának.

Akkoriban az osztályon csak én voltam, aki tudatánál volt, és beszélni tudott. Furcsa is volt a nővéreknek, hogy egymásnak adogatták át a nővérhívót, hiszen én tudtam csengetni. Az egész csapat kedves, figyelmes és segítőkész volt. Mindig megkérdezték az orvosok, hogy vagyok, van-e javulás, ha ott voltak a hozzátartozóim is, együtt beszélgettünk az állapotomról. Hálás vagyok, hogy sikerült magánúton átkerülnöm arra helyre. Mindenkinek, aki akkor velem foglalkozott, engem ápolt, egytől egyig köszönettel tartozom. Előfordult, hogy üdvözlőlapot is írtam az intenzíves dolgozóknak, mert úgy gondolom, ez a legkevesebb, amit tehetek, hogy legalább ennyivel is gondoljak rájuk.

Intenzív és intenzív között óriási különbségek vannak, akárcsak kórház és kórház, vagy ember és ember között.

Az intenzíven eltöltött idő alatt sikerült megszabadulnom néhány műanyagtól. Ilyen volt például a gyomorszonda, vagy az a cső-féleség az orromban, amin át még azért jött levegő.

Volt egy határozott, talpraesett ápolónő, akinek köszönhetően elkezdtem pépes ételeket enni. Életemben nem ittam annyi vizet, mint ott. Az infúzió mellett napi 6 liter folyadék csusszant le a torkomon. Valószínűleg eléggé ki lehetett száradva és szomjazva a testem. Miután sikerült pépeset ennem, anyuék törzsvásárlók lettek a DM-ben, és megnőtt a kereslet a bébiételek iránt. Ezeken éltem egy darabig.

Legjobb emlékem innen, hogy a családom mellett az első látogatóm Macika volt. Macika egy régi (most már) volt kollégám. Bóbiskolásomból tértem éppen magamhoz, amikor hallottam, hogy a nővér valakinek azt mondja: „Menjen be nyugodtan, ébren van”. Kinyitottam a szemem, és ott állt előttem Macika. Meglepődtem, mennyire igazi a mi barátságunk, hogy nemcsak kollégák vagyunk a munkahelyen, és nemcsak a jó élményekben osztozunk, hanem a rosszabb pillanatokban is együtt érzünk a másikkal.

Másik ilyen nagy meglepetés, amelyet soha nem felejtek el, Bogár látogatása volt. Micsoda neveket tudunk egymásnak adni! Bogárral még vendéglátós időszakomban jártunk egy főiskolára, akkor ragadt ránk ez a becenév. Bogár ekkor már évek óta Brightonban élt. Egyik hajnalon, kissé illuminált állapotban, úgy gondolta, felhív. Pechjére ekkor már a testvéremnél volt a telefonom, aki próbálta elmagyarázni, hogy mi is történt velem, de igazából csak másnap értette meg teljesen. Amikor a nővérem említette, hogy Bogár telefonált, és érdeklődött felőlem, mondtam, hogy nehogy hazautazzon miattam. Nagyon jó barátok vagyunk, de eszem ágában sem volt őt hazarángatni.

Ennek ellenére az állapotom miatt, és mert életveszélybe kerültem, elintézte, hogy pár napra hazautazhasson Magyarországra, és mellettem lehessen. Ez az önzetlen, igaz barátság!

A másik kórház intenzív osztályán körülbelül másfél hetet lehettem. Emlékszem, hogy pünkösd után kerültem fel a neurológiára. Ezügyben megoszlott az intenzíves orvosok véleménye. Mindig egy-egy hajszálon múlt, hogy felkerülök vagy maradok. Miután az intenzíven több nővér jut egy betegre, és jobban tudtak rám figyelni, azon voltak, hogy minél jobban megerősödjek, és csak azután kerülhessek fel az osztályra.

Az utolsó kezelésre már a neurológiai osztályról vittek át a plazmaferezis osztályra. Bogár ekkor még itthon volt, és jött velem. A végére nem tudtuk, melyikünk van rosszabbul. Ő a látvány miatt, én az utolsó kezeléstől vagy a melegtől, nem tudom. Miután visszakerültem a helyemre, kértem, hogy hívjanak valakit, mert normál ágyat adtak, holott az intenzíven megmondták, távirányítóval működőt kell kapnom, hogy a minimális önellátásom meglegyen, és legalább a gombokat nyomogatva magam tudjam szabályozni az ágy dőlésszögét. Ezáltal pedig „passzívan” mozgathatom magam. 24 óra elteltével kicserélték az ágyam.

Folytatás következik.

Előző részekről ITT olvashatsz.

Cilárik Adrienn

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ