Aggódás – ha hozzátartozó vagy, neked ez jár

0
262

Lemondta az egész bulisnak ígérkező hétvégéjét, ahol elég masszív jófejekkel lett volna körülvéve, és mindenféle világmegváltó dolgokat tettek volna önkéntesképzőbe bújtatva. Utolsó percig igyekeztem nagyon határozott lenni a véleményemben, hogy neki ott a helye, ugyanakkor nem akartam elvenni tőle a jogot, hogy választhasson. Hogy elkísér engem műtétre. Aczél Dóra írása.

Tényleg elkísért: egész éjszaka vezetett, két energiaitallal és egy tábla mogyoróscsokival maradt ébren. Én az anyósülésen szuszogtam közben, reggel koránra kellett ott lenni, két országgal odébb. Amikor megéreztünk, ő hozta a motyómat, és miután az osztályon szóltak, hogy várni kell, menjünk reggelizni addig, lesétáltunk, és reggelit vettünk. De csak nekem, mert ő már nem is volt éhes. Csak kimerült. A kórházban ő a nyelv ismerete hiányában csak ült mellettem, amit gyorsan lefordítottam, azt értette, de amúgy semmi mást. Elmondása szerint el nem tudja képzelni, hogy vagyok képes érteni, amit mondanak. Ő azt sem tudja megkülönböztetni, hogy angolul vagy németül beszélnek-e. Én örültem ennek, mert én meg a számokat nem értem egyáltalán, azt meg ő nem tudja érteni, hogy én hogy nem értem. Hát így, ahogy ő a nyelveket nem.

Megkértem, hogy menjen haza pihenni, mert ő már nem tud itt semmit csinálni. Így is lett. Időközben meg minden hozzátartozóm tűkön ül, hogy mi van velem. Engem nem mernek hívni, hívják hát férjet, ő kell beszámoljon a jelenlegi helyzetről.

A látogatók szeme mindig tele van kérdéssel. Amikor lerakják a kompótot az éjjeliszekrényre, a hogy vagy? kérdésük célja nem pusztán az, hogy egy szót kapjanak cserébe, hanem valóban ÉRTENI akarják, hogy mi történik.

Csakhogy nem lehet érteni egy belső tapasztalást. A betegség megélése márpedig ilyen. Empátia ide vagy oda, a fájdalom milyenségéről lehet beszélgetni, de éreztetni nem. A hozzátartozók éhesek a tudásra, mert minél többet tudnának, annál inkább tudnák, hogyan és hol lehet segíteni.

A kórházban, a műtét utáni másnapon új szobatársam érkezett. Egy öreg nénit toltak be az ágyon, ebédet hoztak neki, és annyira osztrákul beszélgettek vele, hogy én nem értettem semmit. Éjszaka többször ébredtem arra, hogy a néni óbégat, vagy épp indul. Ezzel csak annyi a baj, hogy fizikailag nem volt elég erős a járáshoz. Résen kellett lennem: ahányszor észrevettem, hogy az egyik lába lóg az ágyról, nyomtam a nővérhívó gombot. Egyszer nem voltam figyelmes, és belealudtam a műtét utáni fáradtságomba, amikor arra ébredtem, hogy egy nagy koppanás, és mire a szemem kinyílt, a néni a földön hevert. Nővérhívó, nővérek jönnek az éjszaka susogásával, felgyújtják a villanyt, nekem szikrázni kezd a szemem, megnézik, hogy a néni feje rendben van-e. Nem ütötte be, visszarakják az ágyra, és mondjuk egy szempillantás alatt el is jön a hajnal. Akkor már a napfény miatt nem tudok aludni. De valahogyan a nénire sehogysem tudok haragudni. Inkább csak figyelek rá, ha elkezd mocorogni, lassú némettel megkérdezem, hívjam-e a nővérkét. Keveset ugyan, de beszélgetünk, megtudom, hogy nincs családja, több mint harminc évig kórházi nővérként dolgozott, de arról nem tud semmit mondani, hogy most miért van itt. Látom, hogy lassú a beszéde, sokszor ismétli ugyanazt, valószínű, hogy szellemileg nem beszámítható.

Érteni akarom. Hirtelen én leszek az egyetlen, aki mellette van, én leszek a Hozzátartozója.

Újságot veszek neki, hogy olvasson, amikor kiönti a gyümölcsjoghurtot, szaladok feltörölni, ha mondja, hogy mosdóba kell mennie, gyorsan nyomom a gombot, hívom a nővéreket. Éjszaka megkérem őket, hogy hagyják nyitva az ajtót, és gyakran nézzenek rá, mert nehezek neki az éjszakák.

És mindeközben bennem van egy feszülés, hogy akkor most meddig szabad segítenem, meddig szabad boldogulni hagynom. Hozzátartozó lettem, és elkezdtem érteni, hogy a hozzátartozóknak nehezebb, mint a betegnek. Mert a betegé a fájdalom, a kiszolgáltatottság, az egészségesség hiánya, de az övé a tapasztalás is, az első kézből való élmény, amit átadni nem tud az aggódó szeretteknek.

A néni, amikor megtudta, hogy hazamegyek, időközönként bedobta a levegőbe, hogy biztosan nagyon örülök. Közben retteget a szeme az egyedülléttől. Én pedig hozzátartozóból beteggé avanzsáltam, és hálás is vagyok az aggódókért, ugyanakkor üzenem, hogy minden tiszteletem az övék. Az aggódás nagy erény és nehéz meló. Szerintem nehezebb, mint betegnek lenni.

Aczél Dóra

dora

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ