Cilárik Adrienn: “28 évesen ismét újszülöttként, pelenkában élvezhettem az életet.”

0
2291

Átkerülvén a neurológiai osztályra, engedélyezett lett volna, hogy laptopot használjak, és  filmeket nézzek. A telefonhasználat tilos volt, mondván, leterhelném a szervezetem, ha azon kommunikálnék, vagy próbálgatnám nyomogatni. Mégsem akartam, hogy laptopot hozzanak be nekem.

Értelemszerűen egyedül nem is tudtam volna kezelni, rakosgatni, vigyázni rá. Még akkor sem, ha külön szobában helyeztek el, lebénult állapotomban bármi adódhatott volna, amit nem tudok meggátolni. Ilyen helyeken kicsit bizalmatlan vagyok, és sajnos idén történt is valami. Kölcsönadtam egy sorstársamnak egy speciális párnát, amit elloptak tőle a kórházban. Szóval három évvel ezelőtt inkább arra törekedtem, hogy bénult állapotomra való tekintettel csak olyan „műszaki” cucc legyen nálam, amiért nem kár, ha esetleg lába kél. Tehát leginkább az elemes órám (hogy lássam, hogyan telnek unalmas perceim).

Bár az intenzívről úgy kerültem az osztályra, hogy meg tudtam tartani a reggelim, de enni még nem tudtam egymagam.

Nyitott személyiségű vagyok, voltam és leszek is. Vagyis könnyen szövegelek,  általában be nem áll a szám, ahogyan akkor sem igazán állt, és erőltettem a beszédet. Emellett pedig a neurológiai osztályon lévő gyógytornászom árammal ingerelte az arcszerkezetem. E két dolognak köszönhetően az arcmimikám, csigalassúságban ugyan, de elkezdett javulgatni.

Számtalanszor motyogtam a látogatóimnak, hogy engem abban a helyzetben kellett volna egy pókerversenyen elindítani, hiszen, bár nagyon minimális pókertudásom van, mégis a lehető legjobb pókerarcot tudtam volna vágni.

Az osztályon próbáltak folyamatosan terhelni, rendszeresen jött a gyógytornászom, hogy foglalkozzon velem. Úgynevezett TENS-készülékkel ingerelte a korábban már említett arcom, illetőleg a lábaim izmait. Passzívan átmozgatott.

Az egyik vizit alkalmával újra rámtört a köhögőroham. Azt éreztem, hogy megfulladok. Édesanyám és az egyik kezelőorvosom ott állt az ágyamnál. Éreztem, hogy a gyengeség ismét uralni kezdi a testem. Épült lefelé a szervezetem. Az orvosok, látván, hogy az öt plazmaferezis után ismét gyengülök, elhatározták, hogy egy speciális készítményt fogok kapni infúzióban öt napon át. Ez az úgynevezett IVIG = immunglobulin terápia. Öt napon át hat flaska folyadékszerűség a vénámba.

Ismétlődtek a pépes ételek, a levesek, a főzelékek. Gyümölcsöket akkor tudtam enni, ha leturmixolták nekem. Innivalóként rostos üdítők és ízesített vizek széles választéka volt megtalálható nálam.

Az embernek jobb dolga nem akad bénult állapotban, minthogy megjegyzi, hogyan ismétlődnek a nővérek, nagyjából tudtam, ki mikor nappalos és mikor éjszakás. Tudtam, kivel tudok szimpatizálni és kivel kevésbé. Miután ez a kórház közel volt a munkahelyemhez, és addigra már egy titkos csoportot is létrehozott testvérem a közösségi oldalon, így mindig be tudták osztani, hogy ki mikor jöjjön látogatni. Így elkerülték a tumultust, és segítették a nővérek munkáját, hiszen kvázi levették a gondot rólam, és csak végszükség esetén kértünk segítséget, például a tisztábatevésnél.

28 évesen ismét újszülöttként, pelenkában élvezhettem az életet, már csövek nélkül, a neurológia osztályon.

A legrosszabb talán az, amikor közlik: vagy minden nap produkálsz valami székletfélét, vagy jön a literes, finom hashajtó, és ha ez sem segít, a beöntés. Így nyilván az volt a célom, hogy valahogyan, akárhogyan, egy fikarcnyi székletet produkáljak, fekve, mozdulatlanul.

Emlékszem, egyszer jutottam el a hashajtóig. Nem ízlett. Úgyhogy próbáltak olyan jellegű ételekkel, italokkal tömni, amelyek inkább hashajtó hatásúak. Na, elárulom, hogy fosni azért mégsem fostam.

Gyermeki énem jelenleg is aktív valahol, így a betegség lefolyása alatt sem tudtam letagadni, hogy szeretek poénkodni, humorizálni. Két kedvenc képem van arról az időszakról. Na jó, talán három. Az egyiken a csajokkal vagyok lefotózva, mindenki, így én is (miután rám adták) napszemüvegben vigyorog, vagyis inkább csak ők. Másik ilyen képem, mikor az egyik motoros ismerősömmel vagyok lefotózva, az ölemben a bukósisak, mellettem motoros szerkóban az ismerősöm. Akár mehettünk volna motorozni is, csak valaki láncoljon oda a motorhoz, mert különben nem maradtam volna rajta. A harmadik kép pedig, ahol csak egymagam vagyok. Azzal semmi bajom nem volt, hogy lefogytam, és a csuklóm feleakkora volt, mint eredetileg. Ám azért azon a képen látszik, hogy elkelt volna némi fodrász- és sminkes beavatkozás a pofikámnak.

Durván egy hete élveztem már a neurológiai osztály külön lakosztályát, igyekeztem kellő humorral átvészelni a napjaimat, amikor az ismételt gyengeségemnek köszönhetően az orvosok nem voltak elégedettek az állapotommal.

Olyan volt, mint mikor egy tenger közepén vagy, és hullámzik veled a tenger. Hol fent, hol lent. Az én állapotom is elkezdte ezt játszani, csak nem tudta, hogy épp nem a tengerben lubickolunk, hanem egy egészségügyi intézményben fekszünk.

Emlékszem, amikor kezelőorvosom bejött hozzám azzal, hogy ismételt lumbálpunkcióra (gerinccsapolásra, agyvíz levételre) van szükség. Egyvalamit kértem: szóljanak anyukámnak, hogy mi fog velem történni. A folyamatot és az érzést már ismertem, tehát nem féltem, de tudtam, oka van annak, hogy még egyszer meg akarják csinálni a vizsgálatot. Másodjára már éreztem, jobban, mint először. Éreztem, hogy fáj, és hogy mennyire nem akarom én ezt. Viszont nem volt mit tennem, bírnom kellett. Édesanyám, ahogy megtudta, hogy ismételten szúrnak, elindult hozzám a munkahelyéről. Ismét teljes mozdulatlanság.

Cilárik Adrienn

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ