Vér, könny és egy nagy pofon

0
1075

Dóra és Julika négykezest játszik: egy mondat itt-egy mondat ott, és kikerekedik egy erotikus történet! Izgalmas kaland, lesz még folytatása!

Azt érezte, hogy most azonnal jött el a világvége, hogy ebben a torokszorító vanília illatban neki meg kell halni. Nincs választása, most már nincs, a tegnapi nap végképp szembesítette mindazzal, amit olyan kétségbeesetten próbált még önmaga előtt is eltitkolni. Kínjában rágyújtott egy cigire, s azt úgy szívta, mintha attól várt volna ihletet, isteni közbeavatkozást, megváltást, vagy valamit. A kurva életbe, ezt ismételgette egyre, a kurva életbe, ne vedd annyira komolyan a gondolataidat, te hülye, mindig leszívod ezt a túlzott agyalást, érezz inkább, érezz már végre, és ismerd el, azért voltál geci, mert féltékeny lettél, és elborította a vér az agyadat! És ha elborította, és ha geci voltam, és mi van, ha e sok szar között tényleg igazam van, s hogy a féltékenységem az egyetlen igazi dolog ebben a kurva kapcsolatnak nevezett húzdmegereszdmegben?

          Minek tapad rá úgy az illata, hogy az már-már elviselhetetlen, minek kellett a tegnap együtt bebaszniuk, és miért árulta el, hogy a háttérből minden induló kapcsolatát ő tette tönkre, csakhogy végre felfigyeljen rá, és összejöjjenek?

Mert rosszul volt a gondolattól is, hogy más is ránézhet, más is hozzáérhet, basszameg.

Utálta az egész estét, de leginkább azt utálta, hogy ettől a férfitől ő féltékeny most már több éve, nem is számolja, hogy hány, de többnek hat, az egész életét beszőtte már, még azt sem tudja elképzelni, hogy kislánykorában milyen volt, annyira az életébe vésődött ennek a férfinak a jelene, hogy a múltját is magáévá tette.

          Kicsordult a könnye, a kézfejével gépiesen végigsimította lentről felfelé tartó mozdulattal az orra hegyét, forróságot érzett, bőséges nedvességet, vér, állapította meg, ömlik az orra vére. Elég volt, nyögte ki szipogva, azt hitte, hogy a hanggal, a hörgéssel együtt jött ki a száján a gondolata, nem is a száján, a teste minden pórusából ömlött a kívánsága: elég volt! Véres volt már a ruhája is, a lábainál az aszfalt, a csuklóján is végigfolyt a meleg ragacs, szédült, émelygett, és aztán semmi, semmi, csak sötétség és csend.

          Mélyeket lélegzett, a világtól akarta beszívni a tudást, hogy mi történt vele a sötétsége alatt. Emlékezetkiesései mindig voltak, egyszer gyerekkorában elaludt a parkban egy padon, és amikor magához tért, este volt, és ő egy ismeretlen asszony mellett feküdt, egy alkoholtól bűzlő szobában, a földön. Két napjába telt, mire ki tudta bogozni, hogy hogyan került oda, és nem akarta, hogy most is hasonló történjen vele. Jobb lesz, ha leül egy fa alá, és nekiveti a hátát a törzsének, nehogy elájuljon, és beverje a fejét az aszfaltba.

Fel kell hívja, beszélgetniük kell. Félt a visszautasítástól, nagyon félt. Attól még inkább, hogy meg fog bizonyosodni, hogy végleg meggyűlölte őt Miszter Vaníliaillat.

Jaj, és ez a kurva orrvérzés is jelez, mindig a legjobbkor, kívülről fújja, mint jelent, ha elindul az orra vére: öröm-csökkenés, nagy csalódás, önértékelési zavar, micsoda pontos diagnózis! Nyelt egy nagyot, keserűséget, félelmet egy jó adag vérrel, és tárcsázott. Illetve nem tárcsázott, hanem bepötyögte véres ujjaival a mobiljába azt a régóta memorizált számsort, amire nem csak célirányosan ráklikkelt, hanem mindannyiszor igényesen végigzongorázta, mint egy villanásnyi versenyművet. A füléhez emelte a telefont, és minden egyes csörgésre összerezdült, és nem tudta hogy azt szeretné-e hogy néma maradjon a túloldal, vagy hogy beleszóljon a férfi hangja.
Kellemes női hang szólt, nem férfihang: halló, igen, tessék, mondja. Azt hiszem, rossz számot hívtam… vagy várjon, ööö, Zsolttal szeretnék beszélni, Rács Zsolttal, az ő telefonját hívtam? – Igen, a Zsolt telefonja, most nem tud beszélni, éppen kihallgatják, mit mondjak neki, ki kereste? – Kihallgatják? Miért hallgatják ki? Hol van? – A rendőrségen van, a biciklis ügy miatt, csak rutinellenőrzés, nem komoly, megoldódik. A Gyuszi húga vagyok, és te ki vagy? – Én? Ó, az mindegy, ha ilyen fontos dolga van, akkor visszahívom később. – Ne mondjak neki semmit?

          Hogy szeretem, orrvérzésig – gondolta, de aztán úgy döntött, hogy nem mond semmit, és lerakta a telefont anélkül, hogy illedelmesen elköszönt volna.Milyen érdekes, gondolta, nyugodt lett, még egy halvány mosolyra is futotta, mindkét szájzuga picit megemelkedett. Minden dühe elszállt, a félelmei is, érdekes módon annyira közel érezte magát a férfihoz, mint talán még soha. Most hazamegyek, lezuhanyozom, összeszedem magam, és elmegyek hozzá, lesz, ami lesz, a bizonytalannál minden jobb.

          Becsengetett az ajtón, szívében furcsa nyugalommal.

Sokáig semmi, aztán léptek közeledtek, mintha a strandon szaladna valaki nedves papuccsal a betonon, nyílt az ajtó, és ott állt előtte Miszter Vaníliaillat egy ágyéka köré tekert törülközőben, nedves testtel, a hajáról meg csöpögött a víz a homlokára, a mellkasára.

Nem tudott mit tenni, egy szó sem jött ki a száján, csak lépett, addig amíg már nem volt hova, mert a férfi akadályként és egyben célpontként is előtte magaslott. És vágya tárgyaként. Olyan erősen tapadt a férfi testére, mintha csak egy hozzátartozó testrésze lenne, úgy is érezte magát, odatartozónak. Nem bírt magával, letépte a törülközőt róla, ajkai szétnyíltak, végigsimított a férfi testén. A férfi zavarában lúdbőrös lett, de ő sem tudott egy szót sem kinyögni, csak hagyta, hogy történjen vele bármi, minden, amit ez a nő most tőle akar. A régi dühnek, sértettségnek nyoma sem volt, két test fonódott egybe, mindkettőjüket elemi módon felkavarta ez a váratlan egymásra hangolódás, ez a vágy orkán, ez a tömény testiség. Megadták magukat, hatalmas erők vették őket birtokukba, cérnaszálakon mozgatták testüknek minden egyes porcikáját, lökték egymás felé, egymásba őket. Órákon át kóstolta, markolta, simogatta, nyűtte egymást a két test, egyik kielégülés a másikba torkollt, a nyögések, sóhajok betöltötték a mindenséget.

          Eljött a reggel. Anna félve nyitotta ki a szemét, egyetlen, nyelvtanilag korrekt mondatot sem váltottak, kínosan érezte magát, szerencsére Miszter Vaníliaillat még aludt. Lopva bújt ki az ágyból, alig hallható lépteket suhogott a lába, ugyanilyen tolvaj csendben kereste meg szétszórt ruháit a lakás szanaszétszórtságában. Menni készült, de aztán megtorpant, nem, nem megy el, reggelit készít, de előtte lezuhanyozik. A zuhany alatt sok ideje először engedett szabad folyást a gondolatainak, hagyta, csapongjanak. Most mit érez tulajdonképpen, boldogságot, zavart, szégyent, győzelmet, vagy mindezt egyszerre, egyazon időben? Átlátszó ablaküveggé vált, a világ és az érzelmei közötti határon, és tudta, hogy a világ most neki csak az a fáradtságtól szuszogó férfi, és nem bánta, hogy látszik, hogy ki is ő valójában. Ő már felmentette önmagát, mert mindent szerelemféltésből tett, és hogy sokszor aljas módszerekhez folyamodott, azt sem bánta. Végtére is, elérte amit akart, akarhatott volna-e ennél többet, minthogy egy vadul átszeretkezett éjszaka után a férfi zuhanyzójában mossa tisztára a gondolatait? Behunyta a szemét, mintha a botanikus kert pálmaházában lenne, úgy ölelte körül a súlyos pára, a forróság – érdekes módon – most nem elbágyasztotta, hanem felélénkítette. Újra birtokba vette a vágy.

És a vággyal együtt birtokba vette valami furcsa, számára szokatlan érzés is. Bármi történik, ő végre szabad, nem szorong többé, nem fél, nem harcol.

          A zuhanyzó meleg párájából kiszállva, békésen dalolászva indult neki a konyhának, kávét főz, reggelit készít. Lábujjhegyen elhaladt a hálószoba előtt, óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, mosolyogva belesett, de az ágy üres volt. Zsigerből elmosolyodott, biztosan míg ő a zuhanyzóban volt a férfi elment a reggelit beszerezni. Közelebb ment az ágyhoz, nézte a gyűrt lepedőt, az eldeformálódott párnákat, a félig lelógó paplant, amikor hirtelen valaki megfogta a bokáját.

– Én vagyok az ágy alatt lakozó szörny, a rémálmod! – mondta a dörmögő hang a bokafogó kéz végén.

– Jesszusom! – sikoltott fel Anna – Megállt a szívem!

– Az ne álljon meg, édesem, mert elevenen szeretem megenni.

– Te, te, te… – egyre csak ezt ismételgette, minden egyes te más hangszínű, más intenzitású, más melódiájú lett.

Lehajolt a férfihoz, és akkora pofont nyomott le neki, mint amilyet csak a nagyon dühös nők tudnak adni, tiszta szívből, az érzelmi skálájuk teljességével. Miszter Vaníliaillat a döbbenettől sóbálvánnyá dermedt, egy ágy alatt lapuló, méretét tekintve meglehetősen impozáns sóbálvánnyá.

– Ezt, ugye tudod, hogy meg kell magyarázd. – szólalt meg a néma csendben a sóbálvány.

– Nem tudom megmagyarázni. Szeretlek. Ez van. Most akár el is küldhetsz, én már mindent megtettem, hogy veled lehessek.

– Ó, akkor már értem is ezt a fene nagy maflást. Szeretet, mi?

– Relem. Szerelem.

– Anna, én is szeretlek téged, de azt hadd ne fejezzem ki pofonokkal, hogy mennyire.

          A lány azt hitte, nem hall jól, lehetetlen, hogy ilyen egyszerűen, ilyen magától értetődő természetességgel közölje vele, hogy szereti, igen, ő is szereti, viszontszereti.

– Anna, most mi a baj? – kérdezte a vanília illatú, felpofozott és szerelmivallott sóbálvány, mert Anna meg sem moccant egy ideje.

Annyiféle csend van, vihar előtti, vihar utáni csend, várakozásteli csend, feszült csend, közönyös csend, dühös csend, lemondó csend, teremtő csend, jóllakott csend, békés csend, de ez most egyikhez sem volt hasonlatos, ez most más volt, egészen más, mindennél másabb.

Kiürült a levegő Anna mellkasából, és elfelejtett újat venni, a csendje megszüntette az életét, és kereste, hogyan tudna újraéledni, amit Zsolt mondott neki az megszüntette eddigi akarását, értelmet adott neki, de ettől Anna most nem tudta, hogy hogyan tovább, elfogyott a gondolat, kiürült a csend. Nem érezte, hogy sírni fog, mégis nedves lett az arca a váratlanul előtörő könnyeitől. Odaborult Zsolthoz és olyan szorosan ölelte, ahogy körülbelül a rózsaszínű kislányok ölelik az ugyancsak rózsaszínű pónijukat, amit karácsonyra kaptak, meggyőződésük szerint a Jézuskától. Nem érzett sem szégyent, sem bűntudatot, csak azt tudta, hogy ami eddig a szívét nyomta, az most távozik, a könnyei kimossák belőle.

          Ebben a furcsa érzelmi orgazmusban történt, hogy Anna és Zsolt többé már nem kettő volt, hanem az ébredező életke Annában megmozdult, s amennyire furcsa ezt hallani, ugyanannyira furcsa volt Annának éreznie, nem is szólt semmit Zsoltnak erről. Tudta, most már bármi történhet, ők ketten egymás életének elválaszthatatlan részesei lesznek, minden időben, minden körülmények között, amíg a sarki fények titokzatos suttogása meg nem szűnik, és a földre le nem zuhan a hold.

          Aczél Dóra és Gyéresi Júlia

 

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ