„Anyu végignézte, amit én még végighallgatni sem bírtam”

0
352

A második agyvízlevétel utáni reggelen épp édesanyám segítségével reggeliztem… volna, ha nem rontanak be úgy hatan-nyolcan a szobába. Vizit helyett egy fehér köpenyes csapat, libasorban. Az élenjáró orvos bemutatkozik, kezében vesetál, benne némi eszköz, ami kikandikál, majd közli, hogy akkor ők most jöttek csontvelőt venni. Mintha az agyam csak egyetlen dologra tudna fókuszálni: „Hol fognak megszúrni?” – hangzott a kérdésem. Az orvos elmagyarázza, hogy jobb oldalon, hátul a csípőcsontomnál szúrnak, és vesznek csontvelő mintát. Ránézek az egyik kezelőorvosomra, kellő iróniával és humorral vegyítve hozzá intézem kérdésem: „Maguknál ez a szokás? Holnap esetleg felkészülhetek, hogy majd a másik oldalamat is megszúrják? Tegnap gerincbe, most pár centivel lejjebb, a csípőmbe megy a szuri?”

A hematológustól kértem pár másodpercnyi pszichés felkészülést, ami nagyjából egy-két levegővételből állt. Fordítás kiflialakba, majd ahányan voltak, annyian fogtak le, hogy még véletlenül se moccanjak meg, reflexből sem (nem mintha bénult állapotomban lett volna bármiféle reflexem). A hematológus kezdte volna részletezni, hogy épp mit szándékozik csinálni, mire megkértem, hogy inkább ezt a részt ugorjuk át, és beszélgessünk valami másról.

Valahogy sosem bírtam, és a mai napig nem bírom, ha túlságosan elmerülünk a részletekben.

Túl jó a vizuális képességem. Azt gondoltam, hogy most majd elkezdünk beszélgetni az időjárásról, ehelyett a fogászat került szóba az orvosok és az ápolók között. Meg is jegyeztem poénosan, hogy látom, itt az egészségügyi téma az adott. Jót mosolyogtak, majd tényleg elkezdtek másról beszélgetni, hogy tereljék a figyelmemet. Tűrtem, csendben, és vártam, hogy vége legyen. Egyszercsak éreztem, hogy már nagyon kellemetlen. Ekkor anyura néztem, aki azt mondta, hogy mindjárt kész. Ő végignézte, amit én még végighallgatni sem bírtam.

A végén megkérdezte az orvos, hogy szeretném-e megnézeni, hogy mit vett le. Közöltem, hogy nem, és utaltam rá, nem szeretnék-e inkább ők megnézni, hol is jöttek be, mert ez a korai meglepetés nem feltétlenül hozta meg a jókedvem. Visszafordítottak. Fájt, érzékeny volt, kellemetlen. Nem tudtam, mi is fáj jobban, a tegnapi gerinccsapolás vagy a mai csontvelőlevétel.

Elérkezett az a pont, amikor végre megengedték, hogy a családtagjaim bent aludjanak nálam. Ki akarták zárni, hogy a Guillan-Barré szindróma mellett más betegségem is lenne. Az ország másik pontján lévő szakemberekkel, neurológusokkal konzultáltak az állapotomról. Kizárták a leukémiát, mindenki szerint csak „ez” a betegségem, és hiába is vizsgálnak, minden más vizsgálatra negatív eredményt fognak kapni.

Az orvosi konzultációk során megállapodtak abban, hogy bár megkaptam az öt plazmaferezist, ami TB támogatásra adható, szükség esetén engedélyeztetnek még kettőt. Rugalmasak voltak, hiszen azt mondták: ha az állapotom úgy kívánja, elkezdik a kezelést, még mielőtt az engedélykérésre megérkezne a válasz.

Közben megtudtuk a második gerinccsapolásom eredményét: több fehérje volt a levett mintában, mint azelőtt. Egyértelműen Guillain-Barré szindróma.

A csontvelő eredményére azonban még 8-10 napot kellett várni, így még nem tudtuk, fennáll-e a leukémia veszélye.

A főorvosom igen nagy döntést hozott. Nem akartak már több ferezist adni, és ő volt az, aki az osztályon betiltotta a szteroid alkalmazását; mégis leült az ágyam mellé, és közölte: még egyet tudunk megpróbálni, a szteroid kúrát. A szteroid hatása mai napig nem bizonyított. Azonban a Guillain-Barré szindrómára nincs más: plazmaferezis, IVIG és legutolsóként a szteroid. Ezek a kezelések befolyásolni tudják a betegség lefolyását. Nem gyógyítanak, csak megakadályozhatják a folyamatot, hogy tovább romoljon az állapot.

Közben megkezdődött az az egy hét, amikor minden napra be voltak osztva a családtagjaim, ismerőseim, hogy éppen ki marad velem egy pizsamapartira. Infúzióban zúdult belém a szteroid, a legmagasabb értékkel, majd fokozatosan csökkentették lefelé.

Visszagondolva arra az egy hétre, amikor bent aludtak nálam a szeretteim, egyáltalán nem irigylem őket. Nem úgy kell ezt képzelni, hogy este jót beszélgettünk, koccintottunk egy pohárka málnaszörppel, majd békésen lefeküdtünk (nekem mondjuk már adott volt a fekvés), és aludtunk másnap reggelig, a váltásig. Minden volt ez, csak alvás nem. Fordíts balra! Most jobbra! Nem jó! Éhes vagyok!

A szteroid nálam olyan éhségérzetet keltett, hogy képes voltam hajnali öt órától este tízig enni és enni. Nem sokat, de folyamatosan. Minden jöhetett, össze-vissza.

Emlékszem, a szteroid hatására a következő hét csütörtöki napján (2014. június 26-án) áthelyeztek a kórház saját rehabilitációs intézetébe. Időközben összebarátkoztam Brigivel, az egyik ápolómmal, aki talán egy évvel lehetett idősebb nálam, és megtudtam, hogy van egy  kisfia (a későbbiekben személyesen is megismertem, de odáig még sok víz lefolyt a Dunán). Aznap, mikor megtudtam, hogy átkerülök, Brigi is jött dolgozni. Már vártam őt, mert ő nem csak a kötelező köröket futotta le az ágyamnál, hanem ha tehette, mindig benézett hozzám egy-két mondat erejéig. Hányós-hasmenéses vírus miatt kiesett pár napra a munkából, így nagyon megörültem, hogy még látom őt, mielőtt áthelyeznek. Megbeszéltük, hogy rá egy hétre szabadnapos lesz majd, és eljön megnézni, hogy vagyok.

Vártam, hogy átkerüljek.

Cilárik Adrienn

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ