Cilárik Adrienn: “Ha szépen kéred nem történik semmi.”

0
358

Azt gondoltam, hogy a rehabilitációs centrumban a testem is egy fokkal nagyobb sebességre kapcsol majd. Valahol csodát vártam, vagy inkább reméltem. Tévedtem. Az első két napban azt tapasztaltam, hogy ez ismét tipikusan az a hely, ahol nem akarok lenni. Az ággyal kezdődött. Próbáltam türelmes lenni, már amennyire – az állandó hercehurca ellenére – egy kiszolgáltatott ember türelmes tud maradni. Tudták, hogy az ágy, amibe fektettek, nem jó nekem. Rövid. Kicsi. Önállóságra nem alkalmas, hiába a távirányító, hiszen vízszintesen is a fejem búbjától a talpamig ér. Négy óra telt el így.

Őszintén szóval itt is „bemutatkoztam”. Közöltem, hogy akkor saját felelősségre vigyenek vissza a kórházba, vagy pedig azonnal oldják meg az ágycserét. Egyébként a mai napig nem értem, hogy kis hazánkban miért működnek fordítva a dolgok.

Ha szépen kéred, ha próbálsz türelemmel lenni, akkor nem történik semmi, nem vesznek komolyan. Azonban amint „az asztalra csapsz”, hirtelen minden megoldódik.

Első körben úgy éreztem, az ottani személyzet sincs nagyon toppon. Mikor édesanyám segítséget kért, hogy tisztába kellene tenni, az ápoló megkérdezte, hogy miben segíthet. Anyu újra elmondta, hogy miben segíthet: tisztába kellene tenni. Erre a hölgy ismét megkérdezte: de hát ő most mit csináljon, miben tud segíteni? Remek. Újabb állomás, ahol biztosan nem szeretnék maradni.

Ahogy telt az idő, egyre inkább kiismertem a személyzetet. Ahogy javulsz, egyre kevesebbszer kell szívességet, segítséget kérned tőlük. Viszont ameddig kiszolgáltatott állapotodban vegetálsz, addig kénytelen vagy elviselni azt, ami van.

A következő hétfőig nem történt velem semmi különös. Illetve kaptam egy lapot, amire rá volt írva, milyen kezeléseket kapok majd, és szépen lassan a kezelők is jöttek bemutatkozni. Hiányzott a kórház, hiányzott az ottani személyzet, a kedvesség, a figyelmesség, a hozzáértés. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor elmondhatom, hogy egyáltalán nem éreztem magam biztonságban.

Most megmutatnám, akkoriban a testvérem hogyan is látta a rehabilitációs időszakomat.

„Próbálom összeszedni az elmúlt két nap történéseit. Adrienn átkerült a Rehabilitációs Központba, ahol 24 óra alatt már a harmadik ágyban fekszik, és még mindig nem tökéletes számára. Ezt nem Adrienn találta ki, hanem az orvosa is mondta. Jelenleg ilyen betegséggel csak Adrienn van egymaga az épületben. A meglátásom, hogy ez inkább egy szanatóriumra hasonlít, ahol 90%-ban mindenki önellátó, járóképes beteg, akik különböző kezelések idejére vannak az intézményben.
Úgy gondolom, hogy bár pontosan tudták Adrienn betegségét, mégsem voltak teljesen felkészülve Adrienn állapotára. Tény, hogy ő nem a nagy átlaghoz tartozik, ami a betegségét illeti, hanem ahhoz a csekély 5%-hoz, akik nem úgy reagálnak a kezelésekre, mint ahogy arra mindenki számítana.
Ennek ellenére én most is azt mondom, hogy nincs rossz helyen, segítőkész mindenki körülötte, mindent megtesznek azért, hogy  jól érezze magát, és mielőbb felépüljön.
Tegnap volt nála már három gyógytornász is, akik megmozgatták. Máris érez változásokat, leginkább fájdalmat, amitől pánikól.
Hétfőtől: gyógytorna, konduktív terápia, masszázs, és egyéb kezelések órarendszerűen beosztva. Csak gyógytornászból négyen vannak, akik mind különböző mozgásterápiát végeznek majd Adriennel. Egyikük, egy nagyon kedves férfi azt mondta, kemény munka vár Adriennre a jövő héttől, mert szeretné, ha minél előbb ki tudna kelni az ágyból, legalább annyira, hogy kerekesszékben tudjon közlekedni.
Jövő héttől pszichológus is fog hozzá járni, mert itt mindenkihez jár. Az orvosa azt mondta,  erre most Adriennek szüksége is van.

Adrienn: nem egy könnyű eset, főleg nem ilyen súlyos betegen, aki már ötödik hete fekszik kiszolgáltatottan.

Most van talán a legmélyebb ponton lelkileg. Nagyon sokat sír, fél mindentől, fél a változástól, fél a fájdalomtól, és mindentől, ami az elkövetkezendő időszakban rá vár.

Nagyon hiányzik neki minden és mindenki, ami a mindennapi életében körülvette. Nagyon szeretne már haza jönni, elmenni a barátaihoz, bemenni dolgozni, élni a megszokott életét.
Jelenleg úgy érzi, magára maradt, rengeteg mindenen agyal.

És mindenféle bántás nélkül, a minap olvastam egy érdekességet. A cikk arról szólt, hogyan viselkednek az emberek, ha a szeretteik kórházba kerülnek. Amikor a betegnek nyugalomra lenne szüksége, mert épp mondjuk az intenzíven fekszik, akkor látogatják a legtöbben. Ahogy javul a beteg állapota, és egyre jobban lesz, úgy fogynak el a látogatók is mellőle. Szóval akkor nem megy már senki látogatni, amikor már nem megterhelő a beteg számára, mert olyankor úgy érzik, már jól van, mindjárt megy haza.
A cikk abból indult ki, hogy mennyire félünk elveszíteni a szeretteinket, olyankor éjjel-nappal mellettük vagyunk, pedig a gyógyulási folyamatban pont fordítva kéne. Elgondolkodtató.
Az is, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Így van ez a látogatással is. Remélem, nem bántottam meg most senkit sem.

Tény, hogy anyával minden nap bent vagyunk Adriennél. Anya nagyon sokat van távol a munkából, még jó, hogy rendesek a kollégák és a főnökök. Én is minden nap rohanok Adriennhez, kollégáim általában fél órával a munkaidő lejárta előtt elengednek. De jövő héttől kezdődnek a szabadságolások mindenhol.

Sem Anya, sem én nem fogunk tudni mindig bent lenni Adriennél. Fizikálisan lehetetlen.

Ez a csoport alig 10-12 fővel indult, jelenleg 89 tagja van.
Segítséget kérnék, talán most először.
Adriennek lelkileg nagy szüksége van a látogatókra. Ezt jelenlegi orvosa is mondta. Kérem, hogy a 89 fő itt a csoportban beszélje meg, beszéljük meg, hogy ki mikor tud bemenni hozzá.
Nem az kell, hogy egyszerre 5-6-an üljenek az ágya mellett. Sokkal inkább az, hogy elosztva, ha egy fél órára is, de legyen bent nála valaki folyamatosan. Megoldható?
Köszönjük előre is.

Mindenkinek szép hétvégét kívánok, én indulok Adriennhez.
Üdv, Csaba”

Ez a bejegyzés 2014. június 28-án íródott az akkoriban aktív (zárt/titkosított), a nevemet viselő csoportban, ahol a tagok létszáma egyre inkább bővült, ahogyan megtudták, mi történt velem, és tudni akarták, hogy vagyok, milyen az állapotom. Mára már a csoport nem aktív, de nem törlődött. Egy emlék nekem. Képekkel, videókkal, írásokkal, amikhez bármikor vissza tudok nyúlni, ha szükségem van rájuk.

Cilárik Adrienn

MEGOSZTÁS

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ